1983 nyarán a K-429 szovjet atom-tengeralattjáró egy hosszabb küldetésről tért vissza Petropavlovszkba.
A legénységet szabadságra küldték, a hajón pedig megkezdték a hónapokig tartó, teljeskörű hajógyári felújítást, hogy majd az őszi hadgyakorlatokon újra részt tudjon venni. Aztán váratlanul parancs érkezett, hogy függesszék fel a javításokat és három nap múlva fussanak ki a tengerre, egy kisebb gyakorlatra.
A hiányzó matrózokat öt másik tengeralattjáróról pótolták. A szedett-vedett legénység és a rossz állapotban levő tengeralattjáró kombinációja nem sok jót ígért. Nem meglepő, hogy az atom-tengeralattjáró elsüllyedt. Aztán még egyszer elsüllyedt.
Az erőltetett kifutás oka: a paranoia
A szovjet vezetést paranoia jellemezte a második világháború és a náci támadás óta.
SZTÁLIN A HÁBORÚ UTÁN ELHATÁROZTA, HOGY MÉG EGY OLYAN TÁMADÁS NEM TÖRTÉNHET A SZOVJETUNIÓ ELLEN, AMELYBEN AZ ELLENSÉG MOSZKVA KÜLVÁROSÁIG JUT,
és a fővárost szinte csak a csoda menti meg. A hidegháború az 1970-es évekre enyhült, de a 80-as évekre újra forró évek következtek. A Szovjetunió egyre mélyebben bonyolódott bele az afganisztáni háborúba, amelyben az Egyesült Államok a mudzsahed gerillákat támogatta. Ronald Reagan amerikai elnök meghirdette a stratégiai védelmi kezdeményezést, ismertebb nevén a csillagháborús programot, hogy a világűrbe telepített rakétarendszerrel akadályozzon meg egy esetleges szovjet atomtámadást.
Áprilisban kezdődött a Fleetex’83 nevű amerikai tengeri hadgyakorlat, amelyre a II. világháború óta nem látott számú hadihajót vontak össze a Szovjetunió Csendes-óceáni partjainál, kifejezetten azért, hogy tanulmányozhassák a szovjet választ az agresszív műveletekre.
Hogy mennyire feszült volt ez az év, jelzi, hogy
1983 SZEPTEMBERÉBEN EGY SZOVJET VADÁSZGÉP KAMCSATKA KÖZELÉBEN LELÖVI A KOREAI LÉGITÁRSASÁG REPÜLŐGÉPÉT, 269 EMBERREL A FEDÉLZETÉN. NOVEMBERBEN PEDIG MAJDNEM KITÖR A HARMADIK VILÁGHÁBORÚ, MERT A SZOVJETEK FÉLREÉRTIK AZ ABLE ARCHER NEVŰ NATO-HADGYAKORLATOT,
és azt hiszik, hogy a nyugatiak nukleáris támadásra készülnek. Erről az Origóban részletesen olvashattak korábban.
A K-429 atom-tengeralattjáró
A tengeralattjáró a szovjet Projekt 670 Szkat osztályba tartozott, amely a NATO-ban a sokkal egyszerűbb Charlie-I jelzést kapta. 1972-ben kezdte meg a szolgálatát. A feladata az volt, hogy elsőként a szovjet tengeralattjárók közül, a víz alól lője ki a cirkáló rakétáit az amerikai repülőgép-hordozókra.
Ehhez 8 darab P-70 Ametyiszt hajó elleni rakétával szerelték fel, amely atomrobbanófejet is hordozhatott. Az NATO tengeralattjárói ellen rendszeresítették a fedélzetén az RPK-2 Vjuga rendszert, amely rakétát lő ki az ellenséges tengeralattjáró fölé, az ott a vízbe ejti az atomtöltetű vízibombát és a töltet a víz alatt, a célhoz közel felrobban.
A K-429 rossz állapotban volt, de ki kellett futnia
A tengeralatjáró ezen a feszültségtől terhes tavaszon érkezett vissza a petropavlovszki bázisára, egy hosszú és fárasztó küldetésről. A legénységet a jól megérdemelt szabadság várta, az atom-tengeralattjárót pedig a szintén megérdemelt felújítás. A küldetések után megszokott volt az ilyen munka, ahogy az amerikai flottánál is. Mivel a felújítás idejére a nukleáris fegyverzet a fedélzeten maradt, a tengeralattjárót „bevetésre kész” címkével látták el a hadműveleti iratokban.
A K-429 parancsnoka, Nyikolaj Szuvorov kapitány, a szovjet tengerészet elismert tagja volt, aki tengeralattjáró-taktikát tanított az akadémián. A kapitány már tudott róla, hogy júniusban átvezénylik Leningrádba, és minden pillanatban várta az áthelyezési papírjait. A felesége már búcsúzkodott a szomszédoktól, csomagolta a holmikat, és izgatottan várta a költözést. Amikor azonban Szuvorov hazaért a küldetésről, sok időt nem tölthetett otthon, mert június 20-án azokkal a tisztjeivel együtt, akik nem mentek még szabadságra, váratlanul berendelték a Csendes-óceáni flotta parancsnokához, aki közölte:
A TENGERALATTJÁRÓT KI KELL HOZNI A HAJÓGYÁRBÓL, ÉS HÁROM NAP MÚLVA RÉSZT KELL VENNIE EGY HADGYAKORLATON.
Szuvorov azt hitte, rosszul hall. A legénység egy része ennyi idő alatt biztosan nem ér vissza a Szovjetunió távoli városaiból. Márpedig a szovjet szabályzat szerint,
AMENNYIBEN A SZÜKSÉGES LÉTSZÁM 30 SZÁZALÉKA NINCS MEG, A TENGERALATTJÁRÓT TILOS BEVETNI.
Ráadásul a K-429 rossz állapotban volt, ezért is küldték nagyjavításra a parancsnokok. Oleg Jerofejev ellentengernagy, a flottaparancsnok, és Alkajev kapitány, a flottillaparancsnok azonban közölte:
Hadbíróság elé akar állni, kapitány elvtárs? Ha igen, semmi gond, de akkor biztosan elveszíti a párttagságát!
Ez azt jelentette volna, hogy Szuvorovra többé egy evezős csónakot sem bíznak. Az egzisztenciáját és az egész életet tönkretette volna a hadbírósági eljárás.
Az a néhány tiszt, aki elkísérte a kapitányt, szintén tiltakozott, mire az admirális odavetette a helyettes parancsnoknak, Alekszej Guszev kapitánynak:
Csak nem fél, maga hős?
A flotta és a flottilla parancsnoka azért erősködött és azért utasították a szabályok megszegésére Szuvorovot, mert igazolniuk kellett a teljes harckészültséget Moszkva számára, ahol a NATO támadásától rettegtek. A feszült időkben szó sem lehetett arról, hogy a kommunista haditengerészet gyengének mutassa magát, mert akkor a Kreml urai megharagudtak volna rájuk. Ez pedig veszélybe sodorta volna a karrierjüket, a kényelmes főtiszti életmódjukat, a különleges juttatásokat és nem vásárolhattak volna többet a kiváltságosok üzleteiben, ahol nyugati árukat árusítottak.
Szuvorov kapitány kénytelen volt beadni a derekát a fenyegetések hatására. A K-429 három nap múlva kihajózott Petropavlovszkból.
A szedett-vedett legénység
Az atomtengeralattjárón a szokásos 83 ember helyett 120 utazott. Gondolhatnánk, hogy akkor nem történhet semmi baj, de a tisztikar hiányos volt, csak néhány magasabb beosztású tengerész segítette a kapitányt.
A matrózokat pedig öt másik tengeralattjáróról vezényelték ide. A legtöbben közülük nem kiképzést folytattak éppen, hanem a szokásos kikötői feladatokat végezték: krumplikapálás, kerítésfestés, a tisztek autóinak szerelése.
AZ ÚJONNAN ÉRKEZETTEK EGYIKE SEM JÁRT MÉG A K-429-EN, EZÉRT NEM IS TUDHATTA, HOGYAN MŰKÖDNEK A TENGERALATTJÁRÓ BERENDEZÉSEI.
Csak a korábbi emlékeikre más tengeralattjárókon, és arra a gyorstalpalóra hagyatkozhattak, amit a kapitány tartott nekik kihajózás előtt. Mindez minden létező szabállyal szembe ment, ezt mindenki tudta. Az utolsó pillanatban 12 kadét is érkezett, ők talán még hajón sem jártak soha.
A RENDELKEZÉSRE ÁLLÓ HÁROM NAPBAN LEHETETLEN VOLT FELKÉSZÍTENI A TENGERALATTJÁRÓT A KIFUTÁSRA.
A rendszerek és berendezések ellenőrzése formális volt, mert a parancs nem adott időt és lehetőséget az ellenőrzőlisták alapos és szabályos végrehajtására. Ez nagyon rossz ómen volt a babonásabb tengerészek számára – igaz, nem ez volt az első eset, hogy a szovjet flottánál kényszerűségből csak ennyire törődtek a szabályokkal és a biztonsággal.
Elsüllyed a K-429
Az atomtengeralattjáró 1983. június 24-én kifutott Petropavloszkból. Jerofejev ellentengernagy utasítása szerint azonnal, késlekedés nélkül a Krasennyinikov-öbölbe kellett volna hajóznia, a vitatott hovatartozású Kuril-szigetekhez, az Ohotszki-tengerre.
Ez nagyjából 350 kilométerre volt a K-429 kikötőjétől. Itt, a 200 méteres mélységben kellett volna végrehajtani egy éleslövészetet a hadgyakorlaton.
A szabályok szerint bevetés előtt meg kell győződni a rendszerek hibátlan működéséről és a hajó hermetikus lezárásáról. Ezért próbamerülést hajtok végre. Amúgy sem ismerem a legénység legnagyobb részét, akikkel a 21-es körzetben mélytengeri merülést kell végrehajtanom,
válaszolta a kapitány a rádióüzenetre.
Szuvorov tehát úgy döntött, hogy elég volt Jerofejev admirális őrült parancsaiból, és
A SZARANNAJA-ÖBÖLBEN, A PARTHOZ KÖZEL ELRENDELTE A PRÓBAMERÜLÉST.
23 óra 18 perckor a tengeralattjáró megkezdte a műveletet. Megnyitották a fő ballaszttartályok szelepeit, de az irányítóközpontban a mélységmérő nem jelzett süllyedést, hanem a felszíni értéken maradt. A kapitány megnyittatta a kiegészítő tartályokat is, mire a tengeralattjáró hatvan tonnával több vizet vett fel, mint ami a lassú süllyedéshez kellett volna, és mint egy darab kő, elindult lefelé.
A NÉGYES VÍZHATLAN REKESZBE, A REAKTORTÉRBE ISZONYÚ ERŐVEL ZÚDULT BE A VÍZ. AZ ITT LEVŐ 14 MATRÓZ KÉTSÉGBEESVE IGYEKEZETT LEÁLLÍTANI A REAKTORT, ÉS EZ SIKERÜLT IS. A HAJÓN MEGSZŰNT AZ ÁRAMELLÁTÁS, A HIDRAULIKARENDSZEREK NYOMÁSA – A K-429 VÉGVESZÉLYBEN VOLT.
Szuvorov azonnal vészemelkedésre utasította a merülésvezető tisztet. Ilyenkor nagy nyomású sűrített levegőt pumpálnak a tartályokba, a víz kiürítésével megnő a tengeralattjáró lebegőképessége, megnő a felhajtóerő, így a felszínre juthat. De azok a szelepek, amelyek a ballaszttartályokhoz irányították volna a levegőt, beragadtak, így szinte az összes tartalék levegőt, hatalmas buborékképződés kíséretében, egyszerűen a tengerbe fújták.
A nagynyomású levegő kiengedése ahhoz azonban hozzájárult, hogy a hajó nem egy darab téglaként ült le a tengerfenékre, hanem sokan észre sem vették, olyan puhán leérkezett az iszapos talajra.
AZ ATOMTENGERALATTJÁRÓ 35 MÉTERES MÉLYSÉGBEN ELSÜLLYEDT ÉS MOST A TENGERFENÉKEN PIHENT.
A négyes rekesz tengerészei eddigre lezárták a szellőzőrendszert, hogy a többi rekesz biztonságban legyen, de a hermetikus lezárás egyben azt is jelentette, hogy a reaktorterem nemsokára megtelt tengervízzel és
MINDANNYIAN MEGFULLADTAK.
A drámai események ellenére az elsüllyedt tengeralattjáróban nem volt pánik, mindenki fegyelmezetten viselkedett. 4 óra 55 perccel később felrobbant a harmadik rekesz egyik akkumulátora. A mérgező gázok miatt mindenkinek a kettes rekeszbe, illetve a leghátsóba, a hetesbe kellett húzódnia.
A KAPITÁNY ÉS GUSZEV KAPITÁNY, A HELYETTES PARANCSNOK KIADTÁK AZ UTASÍTÁST, HOGY AKINEK NINCS FELADATA, PIHENJEN, A LEHETŐ LEGKEVESEBB ENERGIÁT ÉS LEVEGŐT HASZNÁLJA.
Őrt állítottak a gázösszetétel-mérőkhöz, a fedélzeti telefonhoz, a válaszfalakhoz. Mivel egyre több volt a szénmonoxid a levegőben, kémiai levegőtisztítókat helyeztek üzembe. Szuvorov később az egyes rekeszbe vezényelte az embereket, mert az jóval nagyobb volt, mint a kettes és itt könnyebb volt lélegezni.
Az elöl és hátul levők a fedélzeti telefonon tudtak egymással beszélni.
A LEGÉNYSÉG TUDTA, HOGY CSAK EGY ESÉLYÜK VAN A MENEKÜLÉSRE: A FELSZÍNI MENTÉS.
Nem működnek a mentőrendszerek
A tenger alatt rekedt 106 embernek volt is esélye, hogy megérkeznek a mentők, mert a szovjet tengeralattjárókat is felszerelték olyan rádiós vészjelző bójákkal, amelyek váratlan és gyors merülés esetén automatikusan leválnak a hajótestről és a felszínre emelkedve vészjelzést sugároznak.
DE EZEKET A BÓJÁKAT SZOVJET SZOKÁS SZERINT A KIKÖTŐBEN A TENGERALATTJÁRÓ KÜLSŐ BURKOLATÁHOZ HEGESZTETTÉK, MERT HA VIHAROS VOLT A TENGER, GYAKRAN ELSZABADULTAK, A PARANCSNOKSÁG PEDIG DÜHÖNGÖTT A DRÁGA JELZŐBERENDEZÉSEK ELVESZTÉSE MIATT.
Így hiába volt két működőképes bójája is a K-429-nek is, a hajótesthez hegesztve, 35 méter mélyen semmit nem értek. Egy szemtanú ugyanakkor azt mondta, hogy legalább egy bója rendben levált és a felszínre emelkedett, de olyan régi volt, hogy nem lépett működésbe a rádiója.
A matrózoknak azonban még mindig nem kellett a legrosszabbra készülniük, mert a K-429-et is felszerelték egy ún. mentőkapszulával. Ez olyan, nagy fémkamra, amelyben több sorban, egymás alá ülhet be a teljes legénység.
Amikor mindenki elhelyezkedett, lezárják a búvónyílást, kioldják a hatalmas fém tartókapcsokat, mire a kapszula, a saját felhajtóerejénél fogva szinte katapultálja magát és a felszínre emelkedik. Itt mentőcsónakként működik és elvileg több napig is a felszínen lebeghet, amíg a mentőhajók odaérnek. A mentőkapszulában elvileg eleve elraktározott vízkészlet is van.
A fenti két fotón az orosz haditengerészet egyik legújabb ilyen eszközét láthatják. A Szeverodvinszk tengeralattjárón 2014-ben próbálták ki ezt a mentőkapszulát, amellyel 5 önkéntes emelkedett fel 40 méteres mélységből. A teljes legénység súlyát több tonna ballasztvízzel szimulálták. A felszínen a kapszula piros füstöt engedett a levegőbe és élénk festékkel megfestette a tengert, hogy a mentőegységek könyebben megtalálják. A kísérlet sikeres volt.
Itt pedig egy szintén későbbi mentőkapszulát láthatnak, a szovjet eredetű Oscar-osztályú cirkálórakéta-hordozó atomtengeralattjáró mentőeszközét. A 2000-ben katasztrófát szenvedett Kurszk is ilyen osztályú hajó volt.
A K-429-en is a tengeralattjáró tornyába volt beépítve a mentőkapszula, de ahogy a bójákat,
EZT SEM TUDTA HASZNÁLNI A LEGÉNYSÉG, MERT A KIKÖTŐBEN GONDOSAN EZT IS A HAJÓTESTHEZ HEGESZTETTÉK.
Így meg kellett várniuk a felszíni mentőket.
Azok viszont nem jöttek, mert a Csendes-óceáni flotta parancsnokságának fogalma sem volt arról, hogy elsüllyedt egy tengeralattjárója. Az ügyeletes tiszt nem rögzítette a naplóban, hogy az egyórás próbamerülés után jelentkeznie kellett volna a K-429-nek, és Jerofejev ellentengernagy sem foglalkozott az üggyel.
A TENGERALATTJÁRÓT ELFELEJTETTÉK, MINTHA NEM IS LÉTEZETT VOLNA.
A KGB letartóztatta az első két kimenekült matrózt
Egy nap elteltével a kapitány kénytelen volt belátni, hogy nem jönnek a mentők. Az eredeti legénységből kért önkénteseket, hogy
A TORPEDÓCSÖVEKEN KERESZTÜL MÁSSZANAK KI A TENGERALATTJÁRÓBÓL,
ússzanak fel a felszínre, jussanak ki a partra és keressenek egy települést vagy egy rendőrőrsöt, ahonnan riasztani lehet a flottát.
Az életveszélyes feladatra két bajkeverő, Meszlik és Merzslikin matróz jelentkezett. Normál szolgálatban nem a teljesítményükkel jeleskedtek, gyakran kaptak büntetést fegyelemsértés és kisebb stiklik miatt, de Szuvorov tudta, hogy nagyon jó a fizikumuk, és kellően vakmerőek ahhoz, hogy megkísérelhessék ezt az ijesztő kijutást.
Hogy miért is ijesztő ez, ez a fotó jól mutatja. Egy 53 centiméter átmérőjű, sötét, hideg acélcsőbe kell bemászni.
Ez a videó pedig az indiai haditengerészet tengeralattjárós kiképzését mutatja meg. India orosz gyártmányú tengeralattjárókat használ, így az a mentőruha is orosz gyártmány. Aki érzékeny a bezártságra, ne nyissa meg ezeket a felvételeket, mert nyomasztó a látvány!
Ezt a másik felvételt egy youtuber készítette a USS Toledo amerikai vadász-tengeralattjárón. Ő a cső végéig kúszott és az amerikai flotta hagyományai szerint belülről felírta a nevét a torpedónyílás zárófedelére.
A K-429-en ugyanígy történt a menekülés. A két önkéntes szerencsésen kimászott a tengeralattjáróból és felemelkedettt a felszínre. Meszlik tengerész így mesélte el a partra jutást:
Mindent úgy csináltunk, ahogy megtanultuk, így nem volt gond a kijutás. Közben viszont megérintettem egy éles vasdarabot, ami feltépte a búvárruhámat. Nagyon hideg volt a víz, nagyon fáztam. Csak úgy tudtam melegen tartani magam, hogy teljes erőből dolgoztam, hajtottam magam. A közelemben úszott Kolja Merzslikin. Az R-105-ös rádiót fel akartuk hozni magunkkal a felszínre, hogy azonnal tudjunk rádiózni a bázisra, de nagyon nehéz volt és tönkrement volna a vízben. Úgyhogy azt ott hagytuk a tengeralattjáróban. Több órát úsztunk, amíg kiértünk a parthoz. Teljesen kifulladtam.
Már közel voltak a parthoz, amikor az MPK-178 jelzésű tengeralattjáró-elhárító hajóról észrevették a párost. A KGB által üzemeltett hajó tengerészei felhúzták őket a fedélzetre és
AZONNAL LETARTÓZTATTÁK A KÉT MATRÓZT, MERT KÜLFÖLDI SZABOTŐRÖKNEK, ELLENSÉGES ÜGYNÖKÖNEK HITTÉK ŐKET, AKIK A SZOVJET ATOMTENGERALATTJÁRÓ BÁZIS TITKAIT AKARJÁK KIFÜRKÉSZNI.
A parancsnok csak akkor hitte el, hogy nem kémek, amikor átatádták Guszev kapitány, a helyettes parancsnok írásos jelentését az elsüllyedésről.
A járőrhajó kapitánya elolvasta a levelet, majd elrohant a rádiós fülkébe. Mi meg csak ott álltunk, velünk szemben pedig a megdöbbent őrök a ránk szegezett fegyverekkel,
mondta erről Meszlik.
Elöl csak a torpedóvető csövön keresztül lehet menekülni
A katasztrófa híre másnap délben jutott el Jerofejev ellentengernagyhoz és a Csendes-óceáni flottához. A mentést hamar meg tudták kezdeni, mert a K-429 a kikötő közelében süllyedt el. Először három őrhajó és egy másik Charlie-I osztályú tengeralattjáró érkezett a helyszínre. A mentők kezdettől fogva úgy készültek, hogy a K-429 matrózainak dekompressziós kezelésre lesz szükségük, mert a tengeralattjáróban a vízbetörés miatt a nyomás a 35 méteres mélység nyomásának felelt meg, és a legénység már több mint másfél napot töltött ezen a légnyomáson.
Szükség volt tehát arra, hogy a vérükben felhamozódott nitrogént fokozatosan tudja majd kiüríteni a szerveztük – már ha sikeres a mentés –, és ehhez szükséges a barokamrás kezelés. A jelenség a búvárokra is érvényes, a fokozatos emelkedés fontosságáról a barlangi búvártragédiáról szóló cikkünkben írtunk itt, az Origón.
Délutánra már a flotta mentőegységeinek egyharmada a K-429 közelében horgonyzott. Arról ellentmondásosak az információk, hogy a szovjet haditengerészet főparancsnoka, Gorskov admirális Petropavloszkba utazott-e, hogy a mentést irányítsa, de az biztos, hogy személyes üzenetet küldött az elsüllyedt tengeralattjáró kapitányának:
Szuvorov kapitány, csodálattal figyelem a tevékenységét.
Az üzenetet a flotta búvárai juttatták le a K-429-hez. Ekkor már egyre rosszabb volt a helyzet a tengeralattjáróban. A nyomás folyamatosan nőtt, a hőmérséklet 10-12 fokra csökkent. A meghibásodott akkumulátorokat víz érte, emiatt súlyosan mérgező klórgáz keletkezett, úgyhogy az első rekeszben csak légzőkészülékkel lehetett lélegezni.
A legénység lelkierejének megőrzése érdekében a hajó tisztjei átadták az egyéni légzőberendezésüket azoknak a tengerészeknek, akik elvesztették a magukét. Hogy lekössék a tengerészeket, rendszeresen takarítást rendeltek el, és gyakran cserélték az őrséget, így mindenkinek volt feladata.
A HAJÓORVOS, ANATOLIJ KRASZNOV KISZÁMÍTOTTA, HOGY KÜLSŐ OXIGÉNELLÁTÁS NÉLKÜL AZ ELÜLSŐ REKESZEKBEN 56 ÓRA A TÚLÉLÉSI IDŐ, A HÁTSÓBAN 92 ÓRA. FOGYOTT AZ IDŐ.
A mentőegységek először egy búvárharangot próbáltak rácsatlakoztatni a tengeralattjáró vésznyílására, de a sok próbálkozás ellenére sem sikerült a dokkolás. Nem volt más lehetőség: a négy torpedóvető cső közül az egyetlen használhatón keresztül kellett kimenteni a legénységet.
A búvárok először sürített levegős palackokat és mentőruhákat, búvárruhákat juttattak be a K-429-be, ugyanígy, a torpedónyílásokon keresztül, mert nem volt elég az összes matróznak, és sok légzőkészülék tartálya üres volt. Emellett kémiai levegőtisztító dobozokat is beadtak, amelyek megkötik a szénmonoxidot. Erre azért volt szükség, mert a tengeralattjáróban már 2 napja nem volt levegőcsere, és az emberek kilégzése nyomán egyre magasabb volt a levegő szénmonoxid-tartalma.
Volt olyan levegőregeneráló doboz, amelyik üres volt, nem volt benne a kémiai kötőanyag. Elég sokat vacakoltak a kábelekkel és kompresszorokkal is, amiket lehoztak nekünk. A végén azt kopogtuk nekik a hajótesten morzejelekkel, hogy az isten szerelmére, ne nyúljatok semmihez, majd mi megoldjuk…
mondta később az egyik matróz.
A legnagyobb gondot az okozta, hogy a legénység egy részét nem képezték ki a torpedócsövön keresztül történő vészelhagyásra, de nem volt mit tenni.
A mentők és Szuvorov úgy döntöttek, hogy egyszerre négy ember kúszik be a csőbe. Amikor bent voltak, rájuk zárták a belső ajtót, kiegyenlítették a nyomást, elárasztották a csövet, majd kinyitották a külső ajtót. Ott búvárok várták a menekülő matrózokat és felemelkedtek velük a felszínre. Szuvorov kapitány így írta le a saját menekülését:
Senkinek nem kívánom ezt a borzalmas élményt. Koromsötétben 9 métert mászni egy 53 centis csőben, mentőruhában, úgy, hogy a palackot magunk előtt kellett tolni, hiszen nem fért el a hátunkon – ezt az ellenségemnek sem kívánom. Az ember minden szívdobbanásakor attól retteg, hogy beszorul és se előre, se hátra. A félelem rettenetes hatású volt, szinte átvette a hatalmat felettünk.
A mentőakció közben két tengerész meghalt. Szuvorov visszaemlékezése szerint az első tragédiát az okozta, hogy a csőben legelöl levő matróz pánikba esett, kapálózni és rugdosni kezdett. Egy rúgása eltalálta a mögötte mászó Szinjukov tengerész légzőkészülékének tartályát és az kilyukadt, Szinjukov pedig megfulladt. Mivel a bent levők nem reagáltak a külső kopogásra, a csövet gyorsan leeresztették és kinyitották, de Szinjukovon már nem lehetett segíteni.
A második halott Zakirov matróz volt, a hátsó rekeszből.
A hátsó rekesz túlélőinek menekülése
Itt 23 ember várta a mentést. A fedélzeti telefonon megtudták, hogy az elöl levők már menekülnek a torpedócsővön keresztül, hátul azonban nem volt ilyen cső. Ott volt viszont a két vésznyílás, a két menekülőzsilip egyike. Igaz, ezt még sosem használták eddig, de az itt levők szerencséjére közöttük volt Viktor Petrovics Bajev, a kiképzőbázis búvároktatója.
A hátsó rekeszek parancsnoka átengedte a menekülés megszervezését és lebonyolítását Bajevnek, akinek sokkal több tapasztalata volt a vészhelyzeti eljárásokban. Bajev azt mondta, ő marad legutoljára, hogy belülről segítse a többieket. Zakirov tengerész önként jelentkezett, hogy elsőnek kimegy és felvisz egy ballont egy kábellel együtt a felszínre, amely mentén a többiek majd felemelkedhetnek. Zakirov másodszorra ki tudta nyitni a vészkijárat külső nyílását és elhagyta a tengeralattjárót, de
15 MÉTERES MÉLYSÉGBEN A KÁBEL ELAKADT, Ő PEDIG NEM TUDTA KIOLDANI A KÁBELHEZ RÖGZÍTETT KARABINERÉT.
Amikor a búvárok megtalálták, csak levágni tudták a holttestét a kötélről, mert a karabinert ők sem tudták kinyitni.
Bajev egyszerre két embert küldött be a vészkijárat zsilipjébe, egy tapasztaltat és egy tapasztalatlant. A 22 embert két nap alatt juttatta ki a K-429-ből, miközben megjavított több légzőkészüléket. Az utolsó pároknak a tiszteket osztotta be, és ahogy ígérte, ő maradt utoljára.
Szuvorov kapitány telefonon elmondta, hogy az első rekeszben már csak a tisztek vannak, és megkérdezte, Bajev mikor hagyja el a tengeralattjárót:
Miért van még ott? Mikor megy fel?
Bajevnek a saját menekülése előtt a koromsötétben kellett megjavítania a zsilipkamra alsó fedelét, valamint
NÉGY ROSSZ LÉGZŐKÉSZÜLÉKBŐL EGY HASZNÁLHATÓT KELLETT FABRIKÁLNIA MAGÁNAK.
Amikor ezzel megvolt, bemászott a vészkijárati zsilipbe, a lábával bezárta az alsó ajtót, és elárasztotta a kamrát. A víz azonban nem emelkedett fel teljesen, hanem fejmagasságban megállt.
Be vagyok falazva, itt halok meg,
gondolta Bajev.
Néhány pillanatra elvesztette az eszméletét a stessztől, de szerencséje volt, nem fulladt meg. Iszonyú erőfeszítéssel addig küzdött, amíg egy feszítővassal ki tudta nyitni az alsó zárófedelet, mire kiesett a zsilipkamrából a fémpadlóra. Ezt is megúszta sérülés nélkül, majd újra nekiállt szerelni, és sikerült megjavítania a hibás szelepet. Visszamászott az aknába és újra bezárta magát. Az elárasztás ezúttal sikerült, de ekkor eszébe jutott, hogy mi lesz, ha most a felső zárófedél nem nyílik ki? Az ajtó kinyílt, ő pedig kiúszott az elsüllyedt tengeralattjáróból. Először akkurátusan bezárta a zsilipkamra fedelét, majd végre megindult felfelé.
Bajev június 26-án 19 óra 3 perckor jelentette az első rekesznek, hogy nemsokára ő is kimenekül, de
CSAK MÁSNAP, JÚNIUS 27-ÉN ÉJJEL 1 ÓRA 32 PERCKOR BUKKANT FEL A FELSZÍNEN.
Egy mentőhajó ott volt a közelében, de meg sem bírt mozdulni, minden ereje elhagyta, csak lebegett a vizen a mentőruhájában.
Hallottam, hogy valaki szól: odanézzetek, ott egy ember, de nem mozdul, biztosan halott. Mire felemeltem a kezem, amit örömujjongás fogadott.
A K-429-et a két kapitány, Szuvorov parancsnok és Guszev elsőtiszt hagyta el utolsóként. 104 embert sikerült megmenteniük.
Kiemelik a K-429-et, Szuvorov a Gulágra megy
A szovjet flotta legnagyobb, 40 napig tartó mentőakciójában, 24 hajó, 152 búvár és egy úszódaru kiemelte az elsüllyedt tengeralattjárót az óceánból. A hajót Petropavlovszkba vontatták, ahol Szuvorov kapitány az elsők között lépett a fedélzetre. Meg akarta tudni, miért süllyedtek el. A válaszra hamar rábukkantak a fedélzeten.
A megkezdett hajógyári felújításkor a munkások ütközésig nyitották a szellőzőrendszer nyílásait, és ebben a teljesen nyitott helyzetben rögzítették őket, hogy a hegesztésnél keletkező gázokat könnyen el lehessen távolítani a hajótestből. Ezeken a nyitott nyílásokon folyt be a víz a tengeralattjáróba.
Emellett a műszerek érzékelőit lezárták, hogy a por és a festék ne érje őket, illetve egyes fontos csöveket a munkának megfelelően dugókkal zártak le. Emiatt nem mutatták az irányítóközpont műszerei, hogy változik-e a mélység vagy sem. Amikor megindult a túl gyors merülés, az elzárt, ledugózott szelepek miatt nem tudták a sűrített levegővel kifújatni a vizet a tartályokból, ezért nem tudtak vészemelkedéssel a felszínre jutni.
A balesetben fontos szerepet játszott az is, hogy a legénység egy része nem ismerte a K-429 rendszereit és azok működését, mert nem ilyen osztályú tengeralattjárón szolgált, és még sosem lépett ennek a hajónak a fedélzetére. A kiképzetlenség, a tudáshiány önmagában óriási kockázatot jelentett.
A K-429 elsüllyedését másfél évig vizsgálták. A hadbíróság végül 10 év börtönre ítélte Szuvorov kapitányt. Az ítélet szerint 20 millió rubel kárt okozott és veszélybe sodorta az atom-tengeralattjárók harckészültségét. A mellette szóló bizonyítékokat a bíróság figyelmen kívül hagyta. A kifutás előtti jelentésének mindkét példánya, amelyben leírta, hogy szándéka és szakmai meggyőződése ellenére, kényszer hatására vállalja a kockázatos kifutást, eltűnt.
Szuvorovnak ezek voltak az utolsó mondatai a perben:
Követtem el hibát, de az lett volna a helyes, ha egy tisztességes eljárásban vizsgálják ki az ügyet. Nagyon nagy baj, hogy ebből a vizsgálatból a valóságról szinte semmi nem derült ki, ezért nem is lehet tanulni az esetből, vagyis újra lesz ilyen katasztrófa, és újra emberek halnak majd meg.
Az ötös rekesz parancsnoka, Borisz Lihovozov 8 évet kapott. Mindkettejüket a zárt tárgyaláson letartóztatták és tárgyalóteremből egyenesen a Gulágra vitték.
Mi történt az ügy szereplőivel?
A flotta vezetése elhatározta, hogy a K-429-et egy nagyjavítás után újra hadrendbe állítják. 2 évvel később azonban, még a felújítás alatt, a munkások hanyagsága és a kikötői infrastuktúra hiányosságai miatt elsüllyedt a móló mellett. Eddig 300 millió rubelt költöttek a felújítására. Harmadszor is kiemelték, de ezúttal már a hajóbontóba küldték.
Viktor Bajev matróz, aki a hátsó rekeszből mindenkit kimentett, Vörös Csillag Érdemrendet kapott.
A K-429 elsüllyedésének valódi felelősei érinthetetlenek voltak. Jerofejev ellentengernagy bakui tanulmányai alatt, még ifjú tisztként vette feleségül Gejdar Alijev lányát. Alijev 1982-től a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának, a nagyhatalmú SZKP KB-nek volt a tagja, és egyidejűleg a minisztertanács első elnökhelyettese volt. (A Szovjetunió széthullása után Alijev Azerbajdzsán elnöke lett.)
A nagyhatalmú após megkérte Vlagyimir Csernavint tengernagyot, a szovjet tengeralattjáró-erő parancsnokát, a vizsgálat vezetőjét, hogy tussolja el a veje felelősségét. Cserében Alijev támogatta a tengernagy karrierjét, aki 1985-től a szovjet flotta főparancsnoka, a minisztertanács elnökhelyettese és helyettes honvédelmi miniszter lett.
Oleg Jerofejev ellentengernagy annak ellenére nem kapott megrovást, hogy a vezetése alatt álló Csendes-óceáni flotta tengeralattjárója, a K-429 kétszer is elsüllyedt. Végül az Északi flotta parancsnoka lett, ahol újabb katasztrófa történt 1989-ben, amikor elsüllyedt a Komszomolec atomtengeralattjáró. A balesetben 42-en meghaltak, és a roncs máig radioaktív sugárzást bocsát ki magából.
A baleseti vizsgálóbizottság vezetője, Skirjatov ellentengernagy 1998-ban a hivatalos jelentésében felvetette Jerofejev felelősségét az ügyben. A vizsgálatot 2002-ben felfüggesztették, a bizottság mandátuma megszűnt.
Szuvorov kapitány 1987-ben amnesztiával szabadult. 1998-ban, hatvanéves korában halt meg. Az utolsó pillanatig azért küzdött, hogy rehabilitálják. Számtalan beadványt, kérvényt nyújtott be az ügy felülvizsgálatára, de mindet elutasították, holott a teljes orosz tengeralattjáró-közösség támogatta. Az 1990-es években 12 admirális követelte, hogy tárgyalják újra Szuvorov perét, de nem jártak sikerrel.
17 évvel később
2000 nyarán a K-429-éhez kísértetiesen hasonló eset törént, ezúttal a Barents-tengeren, a Kurszk atom-tengeralattjáróval. Ekkor azonban a tengeralattjáró két belső robbanásban súlyosan megsérült, az első része szétszakadt. A hajó mélyebbre is süllyedt, mint a K-429. A hátsó rekeszekben még voltak túlélők, de mire a búvárok napokkal később lejutottak a tengeralattjáróhoz, már ők sem voltak életben. A teljes, 118 fős legénység minden tagja meghalt.
