1. rész: Arab filozófia

1.  rész ARAB FILOZÓFIA

Szöveggyűjtemény II.

Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar

Piliscsaba, 1997.

TARTALOM
Jehuda Halévi:
Kuzári (Ötödik könyv)

Abus Nasr al-Farabi:
Az eszményi város lakosainak nézeteiről
Az eszményi város lakosainak nézetei
Első fejezet
Az Első Létező
Második fejezet
A szükségképp létezőnek nincs társa.
Harmadik fejezet
Nincs neki ellentéte sem
Negyedik fejezet
Nem definiálható
Ötödik fejezet
Egysége maga az esszenciája
Hatodik fejezet
Nagysága, fönsége, dicsősége
Hetedik fejezet
Hogyan jöttek általa létre a létezők
Nyolcadik fejezet
A létezők fokozatai
Kilencedik fejezet
Az Első megnevezésére szolgáló nevek
Tizedik fejezet
A másodlagos létezőkről, valamint arról, hogy miként jön létre a sokaság
Tizenegyedik fejezet
A létezők és a mi világunk testei
Tizenkettedik fejezet
Anyag és forma
Tizenharmadik fejezet
A fokozatok elosztása az anyagi testek és az isteni létezők között
Tizennegyedik fejezet
Az égi testek közös tulajdonságai
Tizenötödik fejezet
Miben, merre és miért mozognak az égi testek
Tizenhatodik fejezet
A kör alakú mozgás állapotai és általános természete
Tizenhetedik fejezet
Az ősforma és az ősanyag keletkezésének okai
Tizennyolcadik fejezet
Az anyagi testek létrejöttének fokozatai
Tizenkilencedik fejezet
A formák változása az anyagban
Huszadik fejezet
Az emberi lélek részei és potenciái
Huszonegyedik fejezet
Hogyan alkotnak ezek a képességet és ezek a részek egy lelket?
Huszonkettedik fejezet
A kogitatív potencia. Hogyan gondolkodik és mi ennek az oka.
Huszonharmadik fejezet
Akarat és szabadakarat. A boldogság.
Huszonnegyedik fejezet
Az álmok oka
Huszonötödik fejezet
A kinyilatkoztatásról és az angyalok látásáról
Huszonhatodik fejezet
Az embereknek a társulásra és a kölcsönös segítségre való szükségéről
Huszonhetedik fejezet
A fő testrész
Huszonnyolcadik fejezet
Az eszményi város vezetőjének tulajdonságai
Huszonkilencedik fejezet
Az eszményi város ellentétei
Harmincadik fejezet
A lelkek egymáshoz való kapcsolódása
Harmincegyedik fejezet
A mesterségek és a boldogságok
Harminckettedik fejezet
Ezeknek a városoknak a lakosai
Harmincharmadik fejezet
Az eszményi város lakóinak közös jellemzőiről
Harmincnegyedik fejezet
Az ostoba és tévelygő város lakóinak nézetei
Harmincötödik fejezet
Az igazság
Harminchatodik fejezet
Az alázatosság
Harminchetedik fejezet
Az ostoba városok

Jehuda Halévi: Kuzári Ötödik könyv
(ford. Maróth Miklós)

1. Mondta a Kazár: Föltétlenül terhelnem kell téged azzal, hogy mondj valamit világosan és érthetően a dialektikus racionális teológusok elveiről és hittételeiről. Legyen szabad ezeket nekem úgy hallgatnom, mint ahogyan neked lehetséges volt azokat megismerned, akár azért, hogy higgyek bennük, akár azért, hogy cáfoljam őket, ha már egyszer nem adatott meg nekem az a magas foka a hitnek, amelyiknek nincs szüksége kutatásra. Mivel előzőleg kétségeim, vélekedéseim voltak, filozófusokkal valamint különböző vallásokhoz és konfessziókhoz tartozó emberekkel folytattam beszélgetéseket, hogy ez a tudás és tájékozódás vigyen közelebb a tudatlanságból származó hibás nézetek cáfolatához.

2. A rabbi mondta: Kinek van közülünk olyan állhatatos lelke, amelyet nem csalnak meg azok a nézetek, amelyekkel szembetalálja magát, amikor megismerkedik a természettudósok, asztronómusok, talizmán-birtokosok, varázslók, materialisták, filozófusok és mások tanításai-val. Nem jut el ugyanis így az igazhitre, hanem csak az eretnekség számos különböző lépcsőfokát járja végig. Az élet rövid, a tudomány hosszú. (Ars longa, vita brevis est.) Csak egyesek kapják meg a természettől a hitet; s maradnak távol mindezektől a nézetektől, észrevéve tévedéseik helyét. Remélem, te e kevesek közé tartozol. Ha pedig már nem lehet kikerülni, akkor nem akarlak téged a karaiták útján vezetni, akik nem fokozatosan jutnak el a metafizikához.
Szeretném veled röviden ismertetni a közös anyag fogalmát, aztán az elemeket, aztán a ter-mészetet, aztán a lelket, aztán az értelemet, aztán a metafizikát, aztán a lehető legrövidebben szeretném bizonyítani, hogy a racionális léleknek nincs szüksége a testre, van túlvilág, utolsó ítélet, predestináció.

Azt mondom, hogy a szenzibilis dolgoknak a mennyiségét és minőségét érzékszerveinkkel ismerjük meg, értelmünk pedig úgy ítél, hogy ezek mind állítmányai egy alanynak, erről az alanyról azonban nehéz fogalmat alkotnunk. Hogyan tudnánk valamiről fogalmat alkotni, aminek nincs se mennyisége, se minősége?! (Ezek) járulékos tulajdonságok, önmagukban nem létezhetnek, szükségük van egy hordozóra. A filozófusok ezt a hordozót hylének (anyag¬nak) nevezték és azt állították, hogy az értelem ezt csak hiányosan tudja fölfogni, mivel ez lényegénél fogva tökéletlen. Aktuálisan ugyanis nem létezik és egy tulajdonság sem jár ki neki. Ha azonban léte csak potenciális, akkor tulajdonsága testi. Arisztotelész azt mondja, hogy (az anyag) mintha szégyellne meztelenül megjelenni, ezért mindig csak a formát fölöltve mutatkozik.
Néhányan azon a véleményen voltak, hogy a Genezis elején említett víz átvitt értelemben ezt az anyagot jelenti, és az Isten lelke lebegett a vizek felett Isten akaratát és szándékát jelöli, amely az anyag minden részét áthatja és azt teszi benne, amit akar, ahogyan azt akarja, amikor azt akarja, mint ahogyan a fazekas is ezt teszi az alaktalan agyaggal. A forma és a rend hiányáról mondta átvitt értelemben sötétségnek és tohu wa bohunak.
Eztán az isteni akarat és bölcsesség meghatározta a 24 óra alatt egy kört leíró legkülső szféra mozgását. Ez forgatja magával az összes szférát, majd ezáltal mennek végbe a változások a Hold szféráját kitöltő anyagban a szférák mozgásának megfelelően. Először ugyanis át-forrósodik a Hold szférájához közel eső levegő, mivel közel esik a mozgás helyéhez, és tüzes éterré válik. A filozófusok szerint ez az elemi tűz. Nincs színe és nem éget, hanem egy finom, könnyű, átlátszó test. Ezt nevezik a tűz szférájának. Ez után következik a levegő szférája, aztán a víz szférája, majd pedig a földgolyó. Ez utóbbi a nehéz és sűrű középpont, mert távol esik a mozgások helyétől. Ennek a négy elemnek a keveredéséből jönnek létre a keletkező dolgok.

3. A Kazár mondta: Úgy látom, az ő véleményük szerint ez véletlenül történik, mivel azt állítják, hogy ami véletlenül túl közel van a szférához, az tűz lesz, ami távol van, az föld lesz, ami pedig közöttük van, az ha közelebb van az átfogó közeghez, levegő lesz, ami pedig közelebb van a középponthoz, az pedig víz lesz.

4. A rabbi mondta: A szükségszerűség kényszeríti őket arra, hogy elismerjék, bölcsesség van az egyes elemek szétválasztásában. A tűz a levegőtől, a levegő a víztől, a víz pedig a földtől nem a több és a kevesebb, az erősebb és a gyöngébb (tulajdonságok) szerint válik el, hanem a mindegyikre jellemző sajátos forma révén, amely az egyikből tüzet, a másikból levegőt, a harmadikból vizet, a negyedikből földet csinál. Ha nem így lenne, akkor azt lehetne mondani, hogy a szféra egészét a föld tölti ki, csak föld mivoltában egyik része finomabb a másiknál.
Más azt mondhatná, hogy az egész tűz, csak ami lejjebb szállt, az sűrűbb és hidegebb. Mi azonban úgy látjuk, hogy az összes elem egymással találkozva megőrzi formáját és szubsztanciáját. Úgy látjuk, hogy a levegő, a víz és a föld egy pontban érintkezik, de nem hasonlítanak egymásra, míg át nem változnak egymásba más okoknál fogva, amelyek megváltoztatják őket. A víz fölveszi a levegő formáját, a levegő a tűz formáját. Ebben az esetben az egyik elem jogosan kapja meg a másik nevét. Az elemeket – eltekintve járulékos tulajdonságaiktól – formájuk különbözteti meg. A filozófusokat ez arra az állításra ragadtatta, hogy van egy isteni természetű Aktív Intellektus. Ez adja ezeket a formákat, mint ahogyan ez adja a növénynek is, az állatnak is a formáját, és ezek mind a négy elemből állnak össze.
A szőlő és a pálma nem járulékos tulajdonságaik révén különböznek, hanem formájuk révén, mert az teszi ennek a szubsztanciáját a másikétól különbözővé. A járulékos tulajdonságok csak az egyik szőlőt különböztetik meg a másiktól, az egyik pálmát a másiktól, mivel például ez itt fekete, az meg ott fehér; ez édesebb, mint a másik, hosszabb, rövidebb, sűrűbb, kecsesebb, és így tovább a többi járulék. A szubsztanciális formákban nincs több és kevesebb. Az egyik ló nem lehet kevésbé ló, mint a másik, az egyik ember „embersége” nem lehet több mint a másiké. A „lóság” és az „emberség” meghatározása megvan mindegyik egyedben. A filozófusok tehát szükségszerűen elismerték, hogy ezek a formák az isteni világtól szár¬maznak, ezt nevezték a formát adó intellektusnak.

5. A Kazár mondta: Életedre, ez az igazhit, ha a racionális szükségszerűség az ilyesmit elfogadtatja velünk! Mi késztet bennünket arra, hogy a véletlenről beszéljünk? Miért nem mondjuk azt, hogy az, aki a számunkra részleteiben föl nem fogható bölcsességében ezt lónak, ezt meg embernek alkotta, az adta a tűznek a tűz formáját, a földnek a föld formáját, mégpedig ama bölcsesség alapján, amit Ő látott jónak, nem pedig a szférától, vagy annak a távolságától függő véletlen.

6. A rabbi mondta: Ez a vallás érve, bizonyíték rá Izrael népe és ami megváltoztatta az ő lényegüket és ami új egzisztenciát adott nekik. Ha elhagyjuk ezt a bizonyítékot, akkor nem lesz különbség közted és vitapartnered között. Akkor például a szőlő azért nőtt ott, mert véletlenül arra a helyre esett a szőlő magja, a szőlőmag formája pedig véletlenül olyan, mert a szféra forgása következtében valamilyen arányban keveredtek benne az elemek, és létrejött az, amit látsz…

7. A Kazár mondta: Ha egy kicsit eltérnénk szándékunktól, akkor talán röviden megérteném a zsoltár szándékát

8. A rabbi válaszolta: Egybe vág a Genezissel. A kezdet: fénybe burkolózott, mint ruhába megfelel annak, hogy legyen világosság, és lett; a kiteríti az eget mint szőnyeget megfelel annak, hogy legyen boltozat; aki vizeken építi föl palotáját megfelel a víz a boltozat fölött szavaknak. Aztán mindaz, ami a levegőben jön létre: felhők, szelek, tüzek, villámok, dörgés, mindez az ő akaratával, ahogyan írva van: mert ezek által ítéli meg a népeket. Ugyanezt fejezik ki a következő szavak: a felhőket rendeli az ő szekerévé, jár a szeleknek szárnyán, aki a szeleket teszi követeivé, a lángoló tüzet szolgáivá. Ez azt jelenti, hogy oda küldi őket, ahová akarja, amivel akarja. Mindez összefügg a boltozattal.
Aztán folytatódik tovább azzal, hogy és összegyűltek a vizek egy helyre és megmutatkozott a szárazföld ezekkel a szavakkal: Ő fundálta a földet az ő oszlopain. A víz természeténél fogva körülvenné fölülről a földet és befedné az egészet mint valami ruha, völgyestül, hegyestül. Írva van: Vízáradattal, mint egy ruhával borítottad be azt, a hegyek felett is vizek állottak. Az isteni hatalom és bölcsesség megfosztotta ettől a természetétől és csak a mélyedésekre korlátozta azt, ahol a tengerek vannak, hogy itt legyen az állatok létrejöttének a helye és megmutatkozzék a bölcsesség. Írva van: egy kiáltásodtól eloszlának, arra utalva, hogy a tengerekbe és a föld alá zárkóztak (a vizek). Erre utalnak a következő szavai is: kiterjesztette a földet a vizek fölött. Ezek a szavak látszólag ellentmondanak azoknak, hogy a mélységet mint ruhát fölöltötted. Az egyik megfelel a víz természetének, a másik az (isteni) hatalomnak és bölcsességnek. Mondta: határt szabtál, hogy át ne lépjék, ne térjenek vissza a föld elbo¬rítására. Mindennek célja használni az élőlényeknek.
Az ember ugyanígy védekezik értelmével és mesterségével inkább a völgyek vizei ellen, gátat építve és más módon, hogy a víztől szükséglete mértékében elvegyen annyit, amennyi a malmokhoz, az öntözéshez és más célokra kell. Ugyanerre utalnak a következő szavak is: aki lebocsájtja a forrásokat a völgyekbe, hogy megitassák a mezőnek minden állatát, ha már megteremtettek az állatok, és mellettük lakoznak az ég madarai, ha megteremtettek a madarak. Aztán áttér arra, hogy hajtson a föld füvet a következő szavakkal: aki megöntözi a hegyeket az ő magasából. Ez átvitt értelemben azonos az és köd szállt föl a földről az ember és utódjai hasznára szavakkal. A füvet sarjaszt a barmoknak szavakat azért mondta, hogy ne vessék meg a füvet, mert az a háziállatok hasznára van, ide értve a marhát, birkát, a lovat. Ezeket nevezi átvitt értelemben az ember munkáinak, célozva a földművelésre, amire föl-használja őket, hogy megszerezze a növények magvait saját magának. Írva van: hogy kenyeret hozzon ki a földből, azaz más szóval: íme, én adtam nektek mindenféle magvakat termő növényt. Az ember kapja a magvakat, a héját pedig a többi élőlény, amiként mondatott: a föld minden állatának, az ég minden madarának táplálékul szolgál az összes növény.

Itt a három földműveléssel előállítható táplálékra gondol, ezek a gabona, a must és az olaj. Mindez a kenyér. Aztán megemlíti hasznukat: a bor megvidámítja az ember szívét; aztán jobban megvilágítja az arcot, mint az olaj; a kenyér (lehem) – azaz a szűkebb értelemben vett kenyér (al-khubz) – könnyít az ember szívén. Aztán áttér arra, hogy az eső mennyire hasznos a fáknak, mondván: jóllaktak az Örökkévaló fái. Az állatok számára hasznos magas fáról mondja: ahol a madarak fészkelnek. A meredek hegyek is hasznosak más állatok számára, ahogyan mondja: a magas hegyek a zergéknek (…) a szikla rejtekhely a hörcsögöknek. Mindez a szárazföld említését követi. Aztán folytatja azzal, hogy legyenek világító testek, mondván: holdat teremtett az időszámításra. Aztán megemlékezik az éjtszaka hasznáról, arról, hogy az éjjel szándékosan, és nem véletlenül van. Nincs haszontalan a funkciójában, sem pedig az azt követő járulékos tulajdonságokban. Az éjjel ugyanis az az idő, amikor nem süt a Nap, de bizonyos haszon érdekében, ahogyan mondja sötétséget csinálsz és éjtszaka lesz és folytatja azoknak az állatoknak a leírásával, amelyek az ember számára veszélyesek, hogyan viselked-nek éjjel, hogyan rejtőzködnek nappal. Az ember és a számára háziasított állat épp ennek az ellenkezői, ahogy írja: kimegy az ember estig a munkájára és a dolgára. Eddig a vizek és a fények említésével együtt leírta az összes szárazföldi állatot, de ezekkel együtt megemlítette az embert is. Eztán nem maradt más hátra, mint megemlíteni a vízi állatokat, amelyek életviszonyai a számunkra a legkevésbé ismertek. A bölcsesség ezek esetében nem ötlik annyira a szemünkbe, mint az előbbieknél. Istent dicséri akkor, amikor azokról beszél, akiknek esetében a bölcsesség szembeötlő, mondván: milyen nagyok a Te műveid, Uram! Aztán visszatér a tengerhez és ahhoz, ami benne van, ehhez kapcsolódva mondja: legyen örök dicsőség az Úrnak, örül az Örökkévaló a művének. Ez ugyanaz, mint a másik: és látta az Isten mindazt, amit teremtett, és íme, az nagyon jó, és egyszersmind célzás a hetedik napra is: megpihent, megáldotta, megszentelte, amikor befejeződtek azok a természetes, időben lefolyó munkái, amelyek során eljutott az ember az angyalok fokáig, akiknek már nincs szükségük természeti képességekre, mivel intellektusok.

Cselekedeteikben nincs szükségük időre. Láthatjuk, hogy az intellektus egy pillanat alatt gondol a mennyre és a földre, a királyság és a nyugalom világára, amivel ha a lélek kapcsolatba kerül, megnyugszik. Ezért mondták a szombatról, hogy az az eljövendő világ fénye.
De térjünk most beszédünkben vissza a bizonyítások híveinek nézeteihez: Amikor az elemek helyüktől, klimatikus viszonyaiktól és a szférák viszonyától függően különböző arányokban keverednek, akkor a formák adományozójától (dator formarum) különböző formákat érde-melnek ki. Az összes ásvány potenciája, sajátsága, szubsztanciája csakis a keveredéstől függ, nincs bennük isteni forma. Ezekre a formákra a növényeknek és az állatoknak van szükségük, mivel lelkük van. Minél finomabb egy keveredés, annál nemesebb formát kap, amiben az isteni bölcsesség inkább megjelenik. A növény, amelynek vannak bizonyos érzései és észrevevő képessége, gyökerével a földbe mélyed, a jó és nedves földből valamint az édes¬vízből táplálkozik; ennek az ellenkezőjét kerüli, megnő, míg be nem szünteti tevékenységét, létrehozván az utódját magot teremve. A mag ugyanerre a tevékenységre törekszik a benne rejlő csodálatos természetes bölcsessége következtében. Ezt nevezik ők „természetnek”. Ez olyan képesség, amelyik a faj fönntartására törekszik, mivel az egyed egymagában nem tud fönnmaradni; tekintettel arra, hogy különböző dolgokból van összerakva. Mindazt, amiben megvan a növekedés, a szaporodás és a táplálkozás képessége, de nem végez helyváltoztató mozgást, a filozófusok nézete szerint a természet kormányozza. Valójában Isten kormányozza egy bizonyos fokon és egy bizonyos sajátosság szerint, nevezd ezt a fokot természetnek, léleknek, potenciának vagy angyalnak, ha akarod. Ha finomabb a keveredés és jobban készen áll arra, hogy az isteni bölcsesség nagyobb mértékben megjelenjen rajta, akkor a természet potenciáján túl menő forma fölvételére is alkalmas lesz. Táplálékát távolabbról is be tudja szerezni, összes szerve célszerű, akarata révén mozog, részeit jobban uralja, mint a növény, amelyik nem tud elrejtőzni az elől, ami káros a számára, nem tud odamenni ahhoz, ami hasznos a számára és a szél játszik vele.

Az állat ellenben olyan eszközökkel rendelkezik, amelyek a térben mozgatják őt. A természeten túl neki adott formát léleknek nevezik. A lelkek egymástól sokban különböznek, attól függően, hogy a négy elem melyike kerül túlsúlyba a Bölcsnek az adott állathoz fűződő szándékának megfelelően, figyelembe véve az egész világ reá irányuló szükségletét. Ha többségük esetében nem is tudjuk, hogy mi a hasznuk, mint ahogyan nem tudjuk, hogy a hajózási eszközöknek mi a hasznuk, ezért fölöslegesnek tartjuk őket, de jól ismeri őket a hajó gazdája is és a tervezője is, s ahogyan nem ismernénk sok csontunk és más testrészeink hasznát, ha elszakítanák azokat tőlünk, de nem ismerjük az egyes csontok vagy az egyes testrészek hasznát, jóllehet használjuk őket és világosan látjuk, hogy ha elvesztenénk valamelyiküket, akkor elvesztenénk bizonyos tevékenységünket is és szükségünk lenne rá. Ugyanígy a világ minden részét ismeri és szabályozza a Teremtője, nem lehet semmit sem hozzá tenni vagy elvenni belőle. A lelkeknek tehát szükségszerűen különbözniük kell, minden léleknek szükségszerűen rendelkeznie kell a neki megfelelő eszközökkel. Ezért ad az oroszlánnak is ragadozó szerveket, karmokat és fogakat bátorsággal együtt; illetve a szarvasnak ezért ad eszközöket a menekülésre a gyávasággal együtt. Minden lélek vágyik arra, hogy potenciáit természetüknek megfelelően használja. Az állati természet nem kiegyenlített semmilyen tekintetben sem, továbbá az állati lelken kívül semmiféle más forma befogadására sem vágyik. Kiegyenlített azonban az ember (természete), ezért magasabb formára is vágyik. Az isteni világ nem zsugori, ezért az emberre rá is áraszt egy magasabb formát, ezt nevezik hülikus vagy passzív értelemnek.
Az emberek maguk is különbözők; mivel többségük természete eltérő, és értelmük ennek az eltérésnek az irányába hajlik.

Ha a sárga (epe) irányába, akkor könnyelmű, meggondolatlan, ha a fekete (epe) irányába, akkor meggondolt, kitartó.
A jellem követi a temperamentumot (a keveredést), elannyira, hogy ha az ember kiegyen-súlyozott természetű, a jellem ellentétes tulajdonságait uralja, mint ahogyan a mérleg két serpenyője is egyensúlyban van a mérő kezében, de azt abba az irányba billentheti a súly növelésével vagy csökkentésével, amelyikbe akarja, az ilyen ember szíve föltétlenül üres a szélsőséges vágyaktól, de egyszersmind a rangjánál magasabb, azaz isteni rangra vágyik. Az ilyen ember megzavarodva áll látva azt, hogy mi fenyegeti legyőzéssel természetét és jellemét. Nem enged a haragvó, sem a vágyódó lélek potenciája kívánságának, sem semmi másnak, csakis megfontoltan, az igaz utat keresve, hogy Isten sugallata vezesse őt a helyes irányba. Az ilyen ember az, akire kiárad Isten prófétai lelke, ha ugyan kiérdemli a prófétaságot, sugalmazó (lelke), ha eléri azt a fokot. Az ilyen ember szent lesz, nem próféta, mivel Isten nem zsugori vele szemben, hanem ellenkezőleg, mindennek megadja azt, ami megilleti.
A filozófusok Aktív Intellektusnak nevezik azt, ami ezt a fokot megadja. Isten foka alatt álló angyalnak tekintik, s ha az emberi értelmek kapcsolatban állnak vele, akkor ez az ő paradicsoma és örökös megmaradása.
11. Mondta a Kazár: Mindezt meg lehetne röviden magyarázni?

12. Mondta a rabbi: A léleknek a léte az érzékelés mozgásából világlik ki az élőlény esetében, szemben az elemek mozgásával. Az előbb említett mozgás okát léleknek nevezik vagy lelki potenciának.

A lelki potencia három részre oszlik: amelyikben egyaránt részesedik az állat és a növény, ezt növényi potenciának nevezik; amiben egyaránt részesedik az ember és a többi élőlény, ezt állati potenciának nevezik; az a képesség, amelyik csak az ember sajátja, ezt racionális potenciának nevezik.
Az egyetemes, generikus lélek tulajdonságai a funkcióiban nyilvánulnak meg. Ezek ugyanis az anyagban meglevő formákból származnak, nem pedig az anyagtól mint anyagtól. A kés ugyanis nem azért vág, mert test, hanem azért mert kés formája van. Hasonlóképp az élőlény sem azért érez és mozog, mert test, hanem azért, mert élőlény formája van. Ezt nevezik léleknek. A formákat tökéletességeknek is nevezik, mivel azok révén válik tökéletessé a dolgok misége. Tehát a lélek is tökéletesség.
Van elsődleges és másodlagos tökéletesség. Az elsődleges a tevékenységek principiuma, a másodlagos pedig a principiumtól származó tevékenységekhez tartozik. A lélek elsődleges tökéletesség, mivel principium és nem pedig a principiumtól származik. A tökéletesség pedig vagy egy test tökéletessége, vagy egy elemé, amely nincs a testben. A lélek egy természetes test tökéletessége. A természetes test vagy organikus vagy nem organikus, azaz tevékenysége vagy eszközök (görögül: organon) segítségével történik, vagy eszközök nélkül. A lélek egy természetes, organikus, élő test tökéletessége, amelynek potenciája van. Ez azt jelenti, hogy potenciája révén az élőlényre jellemző cselekedetek forrása, azokra alkalmas. Ebből világos, hogy a lélek nem a test elemeinek a keveredéséből származik. Ha egy test az egyes alkotó-elemek keveredéséből áll, akkor vagy egy, vagy több alkotóelem túlsúlyba kerül, ennek fog megfelelni a rajta megjelenő forma. Esetleg addig igyekeznek az egyes alkotóelemek egy-mással szemben uralkodó helyzetbe kerülni, míg egyikük sem tudja megtartani a formáját, így a közbülső tagokból jön létre egy új forma. A lélek nem a test alkotóelemeiből létrejövő forma; következésképp egy külső forma, mint amilyen a pecsétnyomó rajzától származó forma az agyagban, amely viszont vízből és porból áll. A pecsét formájának semmi köze sincs sem a vízhez, sem a porhoz.

Az első potencia a táplálkozás képessége, ami olyan, mint a kezdet, szemben a szaporodás képességével, ami olyan, mint a cél. A növekedés képessége középen van, ez köti össze a kezdetet és a célt. A szaporodás képessége megelőzi és fölülmúlja a többit, még ha azoknál később is jelenik meg. Először is uralkodik az az élet befogadására kész anyagon; azt a növekedés és a táplálkozás potenciájának fölhasználásával fölruházza a célul kitűzött formával. Utóbb e kettőre hagyja a vezetést egészen a nemzésig. A szaporodást szolgálják, a táplálkozás szolgál, a növekedés szolgál és őt is szolgálják. A táplálkozásnak négy közismert, neki szolgáló potenciája van. Minden, ami mozog, egy érzékelés akarata révén mozog. Ha nem így lenne, akkor az az érzék fölösleges lenne; márpedig a bölcsesség sem fölösleges, sem káros dolgot nem vesz el semmit sem, ami szükséges vagy hasznos. Még a kagylók is, jóllehet mozdulatlannak látszanak, összehúzódnak és kinyúlnak, és ha a hátukra fordítják őket, addig mozognak, míg újra hasra nem fordulnak, hogy közelebb legyenek táplálékukhoz.

A külső érzékszervek jól ismertek; a belsők közül első a közös érzékelés, (sensus communis). A hasznosat és a károsat ugyanis csak tapasztalatból ismerjük, ezért szükség van egy képzelő potenciára (potentia imaginativa), ami megőrzi az érzékelhető dolgok képeit. Ez a közös érzékelés és az emlékezet képessége (potentia memorialis), a megőrzés potenciája, hogy itt maradjanak meg az érzékelhető dolgok tartalmai. Aztán a elképzelés potenciája (potentia cogitativa), amely újra fölidézi azt, ami kitörlődött az emlékezetből. Végül az ítélő potencia (potentia estimativa), amelyik megáll és megvizsgálja, mi a helyes és mi a helytelen abból, amit a képzelőerő kidolgozott. Vizsgálódva áll meg, míg vissza nem küldi mindazt a memó¬riába. Aztán a mozgatás képessége (virtus movens), amely közelről vagy távolról el tudja venni azt, amire szüksége van, illetve eltaszítja azt; ami káros.
Az élőlény összes képessége vagy az észrevevést, vagy a mozgást szolgálja. A mozgató képesség a vágyódóval azonos, ennek két fajtája van. Vagy valami választott dolognak a meg-szerzéséért mozgat, ez a vágyakozó képesség (potentia concupiscibilis), vagy pedig valami utálatosnak az eltaszítása érdekében mozgat, akkor ez a haragvó képesség (potentia irascibilis). Az érzékelés ugyancsak két fajtára oszlik: vagy nyilvánvaló, mint a külső érzékszervek; vagy rejtett, mint a belső érzékszervek. A mozgató képesség az ítélő képesség (potentia estimativa) segítségével működik, fölhasználva a képzelőerőt (poteneia imagi¬nativa). Ez a csúcsa az állati létnek. Ez ugyanis nem azért kapta a mozgás potenciáját, hogy fölismerje vele az érzékelés és a képzelet okait, hanem azért kapta, hogy fölismerje a mozgás okait.

A gondolkodó ennek épp az ellenkezője. Ez ugyanis azért kapta a mozgást, hogy a gondolkodó, működő, érzékelő lelket korrigálja. Az öt érzékszerv ismert, ugyancsak ismertek azok is, amiket érzékelnek. Az ő közvetítésükkel fogjuk föl a formát, a számot, a nagyságot, a mozgást és a nyugalmat is. A közös érzékelés (sensus communis) megnyilatkozik abban is, ahogyan például a mézről ítélünk, ha azt látjuk, hogy édes. Ez bizony azért van, mert van bennünk egy, az öt érzék számára közös potencia. Ez a képzelőerő (potentia imaginativa), ami ébrenlétnek és alvásunk idején is dolgozik. Aztán van egy képességünk, ami összerakja és szétválasztja a közös érzékelésben összegyűlő érzeteket, létrehozza különbségeiket, s mindezt anélkül, hogy a közös érzékelés elvesztené a formákat. Ez a gondolkodó képesség (potentia cogitativa), ami juthat igaz, juthat hamis eredményre. Ami a képzelőerőt illeti, az mindig igaz. Aztán az ítélő képesség: Ez az a képesség, amelyik egy dologgal kapcsolatban eldönti, hogy törekedni kell-e rá avagy menekülni kell-e előle. A képzelő és a gondolkodó képesség nem tud ítélni és elbírálni, csak megjeleníteni. Végül azoknak a jelentéseknek a megőrző képessége, a memória, amelyeket érzékszerveink felfogtak: például, hogy a farkas ellenség, a gyermek kedves; a szeretet és a gyűlölet, az igazmondás vagy a hazugság az ítélőképességhez tartozik. A megőrző, emlékező képesség pedig megőrzi azt, amit az ítélő képesség igaznak talált. A gondolkodó képességet pedig; ha az ítélő képesség használja, képzeletnek, ha pedig az értelem használja; gondolkodásnak nevezzük. A képzelőerő (imaginatio) az agy első részében helyezkedik el, a gondolkodó képesség (cogitatio) a közepén, az emlékezet pedig a hátsó részén, az ítélő képesség (estimativa) pedig az egészben, de leginkább a gondolkodó részében. Mindezek a képességek halandóak, elpusztulnak az eszközeikkel együtt. Ezek nem maradnak meg, szemben az értelemmel, bár az egy bizonyos módon átveszi magának mindannak a legjavát, amit ezek a képességek produkálnak, és a saját lényegében hívja azokat létre.

Folytatás a következő részben.