˝Jó így, ahogy van˝ – interjú Rúzsa Magdival

Az idei év számos szakmai sikert tartogatott Rúzsa Magdi számára: miután februárban dupla Aréna-koncertet adott, szeptemberben újabb nagykoncertre készül a Budapest Park színpadán,  nemrégiben pedig Petőfi Zenei Díjra jelölték, amelynek alapját az elmúlt egy év alatt legtöbbet játszott magyar dalok képezték, a végeredmény pedig a közönség és a szakmai zsűri szavazataiból áll össze. Az idáig vezető útról, gyerekkorról, sikerekről és kudarcokról beszélgettünk.

– Mikor találkoztál először a zenével? Mikor voltak az első olyan pillanatok, amikor úgy gondoltad, hogy Te ezzel szeretnél foglalkozni?
– Igazából a zenével  nagyon korán találkoztam, mert már hétévesen színpadon álltam és a népzene, illetve a néptánc volt az, ami engem beszippantott. Később aztán középiskolás koromban jött a felismerés, hogy a popzene is tetszik. Elkezdtem énekelgetni és egyre többen hívták fel a figyelmemet arra, hogy ezzel lehet, hogy érdemes volna valamit kezdenem. Egyszer egy karaoke rendezvényen odajött hozzám egy fiú, aki megkérdezte, hogy volna-e kedvem énekelni egy zenekarban. Ez volt a Madness  és tulajdonképpen ez volt az első zenekarom, ami egy házibuli zenekar volt. Régi nagy pop-rock slágereket játszottunk. Így jött az első nagy találkozás.

– Amikor a népzenét említed, akkor ennek egyaránt szerb és magyar vonatkozásai is vannak?
– Ennek csak magyar oldala volt. Persze, ahogy eljártunk rendezvényekre,  egyaránt találkoztunk szerb zenével is, de én abszolút  a magyar népzenét és néptáncot műveltem.

– A zenekar pedig fordulópont volt…
– A zenekar volt a fordulópont, akkor váltottam népzenéről a popra. Természetesen jött a kamaszkor, amikor sokkal izgalmasabb volt például rockernek öltözni, aztán így maradtam. Az egy érdekes váltás volt különben, mert nem a pop, meg a rock rántott el a népzenétől, hanem a kézilabda. Akkoriban úgy éreztem, hogy túl sok mindent csinálok – néha öt-hat különórára is jártam – és a sport akkor jobban érdekelt, mint a népzene.

– A Megasztár számodra koncepció volt, vagy egy lehetőségként tekintettél rá, hogy kipróbáld magad?
– A kipróbálás az nem az én műfajom, én akartam a Megasztárt. Tudatosan jelentkeztem éppen azért, mert kitörni szerettem volna. Addigra már annyian hívták fel a figyelmemet arra, hogy jó, amit csinálok, hogy úgy gondoltam, helyem van ott és meg szeretném mutatni magam. Azért jöttem, mert zenész akartam lenni.

– Az cél volt, hogy Magyarországon legyél zenész?
– Igen. Egyébként is Magyarországra készültem már azelőtt, hogy kikristályosodott volna, hogy zenei területen fogok mozogni.

– Egy korábbi, Veled készült interjúban olvastam, hogy sokan segítettek ebben.
– Az talán túlzás, hogy sokan, de valóban többen segítettek az ismerősök és rokonok közül. Így jött össze egy kis pénz arra, hogy vonatjegyet tudjak venni.  Éppen emiatt jött később az a gondolat, hogy én ezt majd szeretném „visszasegíteni”.

– Így jött létre az alapítványod…
– Igen, így jött létre az alapítvány, ami egy nagyon szép dolog. Szeretem, mert jó ezeket a gyerekeket így látni, jó valahogyan visszaadni. Hiszek abban, hogy ebben a körforgásban kell részt venni, tehát nem feltétlenül azoknak az embereknek kell visszaadnom a rám szánt összeget, akik anno adtak arra a bizonyos vonatjegyre, hanem megpróbálni segíteni olyan fiataloknak, akiknek talán csak egy kis biztatás kell. Azon dolgozunk, hogy ez az alapítvány minél jobban tudjon működni. Tavalyi évben segítettünk hat gyereknek, idén pedig már meghirdettük újra a lehetőségeket. Pályázni lehet határon innen és határon túlról is, az egyetlen kritérium, hogy hátrányos helyzetű gyerekek jelentkezését várjuk. Remélem, hogy idővel olyan nagyok leszünk, hogy már nem csak hat-hét gyereknek tudunk segíteni, hanem esetleg huszon-harminc diáknak.

– Hogy birkóztál meg a hirtelen jött hírnévvel?
– Ez egy nagyon furcsa dolog. Igazából az elején volt egy időszak, amikor nem volt kedvem beszélgetni. Annyian jöttek oda hozzám és olyan sokan kérdeztek állandóan, hogy egy picit akkor zárkózottabb lettem és alig vártam, hogy legyen egy szabadnapom, amikor nem kell beszélnem senkihez. Aztán ez szerencsére lecsillapodott, az a népszerűség, amit akkor a televíziós műsor hozott magával, idővel helyreállt. Később természetessé vált, hogy rám köszönnek az emberek az utcán és megszólítanak. Én egy kis faluból származom, ahol egyébként ez nap, mint nap megtörténik, tehát eljátszottam a gondolattal, hogy tulajdonképpen ez egy nagyobb falu.

– Mi volt, ami a legnagyobb nehézséget okozta, amikor ide kerültél? Távol a családtól, barátoktól…
– Azzal, hogy a család távol van, talán nem is volt gondom, mert világ életemben önjáró gyerek voltam. Persze sokat beszéltünk telefonon és gyakran utaztam haza. Ami gondot okozott, az talán inkább az volt, hogy kezdetben, amíg nem alakult ki egy baráti köröm, addig egészen más volt minden. Nehéz volt például, hogy még nem tudtam jól szűrni az embereket, nem tudtam megérezni, hogy ki, miért akar közeledni hozzám.

– Voltak érdekemberek?
– Voltak, persze. De nagyon érdekes, hogy valamiért úgy alakította a sors, hogy ezek az emberek idővel lemorzsolódtak.

– Az első videoklip, az első lemez, az első tévés szereplés, ezek mind meghatározó pillanatok egy ember életében. Hogy emlékszel ezekre?
– Nekem az egyik legnagyobb élményem az első újságban való szereplés. Egy szintén kishegyesi ismerősöm hozta fel reggel a lapot, aminek a címlapján szerepeltem. Emlékszem, ültem az asztalnál és csak néztem, hogy „Úristen, benne vagyok az újságban”. Már aznap többen megszólítottak az utcán. Álltam a Keleti Pályaudvaron hátizsákkal – mert aznap utaztam haza – és az emberek utánam nyúltak. Ez nagyon bennem maradt.

– Ezek az élmények ma is meghatározóak?
– Ami mai napig nagyon nagy élmény, az egy új lemez megjelenése, illetve maga az alkotási folyamat. De ami számomra talán még izgalmasabb, az az új dalok elindítása. Amikor útjára engeded a dalt és várod a visszajelzéseket.

– Emlékszel-e meghatározó mélypontokra, amiket akár egy rosszindulatú újságcikk, akár alkotói válság okozott?
– Voltak, igen.  Sok ilyen volt.

– Ezeken hogy lendültél át?
– Olyan típus vagyok, hogy amikor már agyon sajnáltam magam és nincs lejjebb, akkor összeszedem magam és felállok. Volt sok ilyen, mindenféle szempontból. Különben is egy érzékeny ember vagyok, úgyhogy elég könnyű hatni rám.

– Mi az, ami egy-egy csalódás után tovább hajt? Kifejezett célok vezérelnek, vagy ösztönösen mész tovább az utadon?
– Célok vannak, illetve szerintem mindig is lesznek; nagyon előre gondolkodom. De igen, talán van bennem egyfajta ösztönösség is, ami már gyerekkoromban is jellemző volt rám. Minél többen húznának vissza, annál inkább „csakazértis” megyek.

– Ezek a visszahúzó erők gyakran előkerülnek, ha az ember az álmait igyekszik megvalósítani. Hogyan néztél szembe azokkal az emberekkel, akik nem hittek benned?
– Nem nagyon tudtam ezzel mit kezdeni, mert nekem ez a természetes. Nekem éppen az a furcsa, amikor azt látom, hogy valaki más, mint én.  Valahogy ezeken mindig átlendültem egy vállrándítással, hiszen nem vagyunk egyformák. De eltántorítani nem nagyon lehet az álmaimtól, ezért többnyire hozzám alakultak, mint hogy én alakultam volna hozzájuk.

– Emlékszel ezekre az emberekre?
– Sok ilyen van, de tény, hogy akik anno nagyon nem hittek bennem,  megmaradtak a fejemben. Vicces velük találkozni azóta.

– Milyen érzés most hazamenni Vajdaságba koncertezni?
– Érdekes, Erdélyben és Felvidéken gyakrabban koncertezünk, Vajdaságban kevesebb a  támogatott rendezvény. Szívmelengető érzés, amikor egyetlen előadóra van lehetőség és az nem egy fél-playback előadó, hanem mi vagyunk. Nagyon jó érzés ott lenni, sokan el szoktak jönni a koncertünkre.  Nagyon vegyes érzelmekkel tölt el, amikor ennyi idő után visszamegyek. Sokszor olyan embereket is látok a koncerteken, akik nem feltétlenül hittek akkor bennem. Jó érzés, hogy ezek az ismerősök eljönnek és azt mondják, jó hogy nem hallgattam rájuk. Mindemellett ez valahol már egy misszió is talán: időről időre haza kell menni, üzenni kell az ott élőknek.

– Szükséged volt Vajdaságra ahhoz, amivé lettél?
– A gyerekkor mindenképpen formál, de nem tudom megmondani, hogy ha nem oda születtem volna, akkor hol tartanék. Nem tudom, számít-e valamit, hogy hova születünk; nem tudom, hogy kivételesebb helyzetben vagyok-e, amiért ott nőttem fel. Úgy gondolom, hogy ebben inkább a sors keze van.

– Szembetűnő a koncertjeiden a közönséggel való őszinte kapcsolatod és a folyamatos kommunikáció a hallgatósággal. Ezt tudatosan fel kellett építened, vagy a személyiségedből fakad?
– Ez több tényezőből áll össze. Egy olyan műsorban kaptam először lehetőséget, amiben a közönség úgy érezte, hogy valamennyire megismerhet. Minden nap képernyőn voltam, velük voltam, megszokták, hogy beszélek hozzájuk. Az, hogy később elkezdtem jobban nyitni a közönség felé, abból ered, hogy egyszerűen úgy éreztem, valami hiányzik a koncerteken.  Észrevettem, hogy valahányszor elkezdek beszélgetni a koncertre járó közönségemmel, mindig örülnek. Többször megkérdezték, hogy miért nem mesélek az életemről. Idővel elgondolkoztam rajta, hogy miért ne lehetnék én olyan, aki beszél magáról? Miért ne oszthatnám meg az őszinte érzéseimet? Eleinte azt gondoltam, hogy aki elkezd ilyen módon kommunikálni a közönséggel, az nem profi. Aztán rájöttem, hogy ez túl egyszerű hozzáállás volt részemről, hiszen pont az a több, amikor nyitsz feléjük. Az utóbbi időben tényleg nagyon pozitív visszajelzéseket kapok ezzel kapcsolatban. Nem beszélve arról, hogy azt be kell látnunk, hogy egyik zenész sem ér semmit a közönsége nélkül.

– Mi az, amit a közönséged ad Neked?
– Ott van, követ, elfogadja, amit csinálok, támogat. Ez igazából róluk szól. Nélkülük otthon énekelgetnék.  Nagyszerű érzés, amikor visszaénekelik a szövegeidet és Te érzed, hogy megélték, amit Te is megéltél – vagy éppen csak kitaláltál – ,és amit mindenképpen oda akartál adni. Segítesz neki abban, hogy megéljen egy érzést – igazából erről kell szólnia a dolognak. Fontosnak tartom azt is, hogy ha valaki ott áll a színpadon és már ennyi ember figyel rá, akkor igenis legyen mondanivaló, legyen üzenet. Tudnod kell akár egy gyereknek, akár egy felnőttnek mondani valamit, ami miatt a hallgató úgy érzi, hogy elgondolkodtatja és nem csak szórakoztatja egy koncert.

– A közönséggel való kapcsolatkialakításban volt segítséged? Tudtál erről beszélni valakivel?
– Nem igazán volt ilyen. Viszont nagyon sokat segített ebben a Magdaléna Rúzsa (zenés előadás a Pesti Színházban – a szerk.). Amikor elkezdtem sokkal mélyebben, sokkal közelebbről és intimebb hangvételben beszélgetni a közönséggel, akkor jöttem rá arra, hogy azt a kvázi érzelmi hullámvasutat, amit ott együtt végigjárunk, akár egy pop-rock koncerten is véghez vihetem. Végülis miért ne mondhatnám el a kedvenc versemet, ha abban a momentumban éppen így tudok üzenni?

– Világszínvonalú zenekarod van és a színpadi kommunikációt figyelve feltűnt az a vidám csapatjáték, ami jellemez Benneteket. Nem egymás mellett zenélést lát a néző, hanem igazi örömzenét. Mit gondolsz, ha beállítanánk most mögéd egy másik professzionális zenekart, működne?
– Nyilván az ember törekszik arra, hogy kialakítson egy csapatot, akár vadonatúj emberekből is. De szerintem kell a tíz év, kell, hogy ismerjük egymást, kell az összeszokott zenélés. Rengeteget játszunk, ezáltal sokat vagyunk együtt. Nálunk a csereemberek is ilyenek. Jól ismerjük egymást, rezdülésekből tudjuk, hogyan hidaljunk át egy problémát. Az Arénában is több olyan pillanat volt, ahol összenéztünk egy-egy probléma kapcsán, aztán mentünk tovább és csináltuk. És éppen az Aréna kapcsán jut eszembe, hogy ott egyszerűen azt éreztem, hogy ezt mindenki akarta. Nem „csak” szerette volna, hanem a szó pozitív értelmében kifejezetten akarta. Ott akartak lenni, meg akarták élni, támogatni akartak, közben pedig nem csak a főhősről szólt, hanem mindannyian egynek éreztük azt az estét. Ez a mi tízéves munkánkról szólt.

– Valóra vált az álom, februárban dupla Aréna-koncerted volt. A katarzis után nincs egyfajta űr ilyenkor az emberben?
– Egy darabig volt. Aztán jött a többi koncert, amik kitöltik ezt az űrt. És természetesen készülünk a következőre is, hiszen az a cél, hogy kezdetben kétévente, idővel pedig  évente menjünk vissza az Arénába.

– Mivel telnek most a napjaid?
– Most éppen lemezt készítünk, így a változatosság kedvéért dolgozunk. Természetesen koncertezünk, de most a legfontosabb, hogy elkészüljön az album, illetve ezzel párhuzamosan úton van egy másik lemez is, ami pedig egy teljesen új projekt.

– Többször szóba került már korábban, hogy távol maradtál a bulvárvilágtól, viszont nagyon fontos az is, hogy szakmailag is kizárólag a minőségi produkciókban veszel részt.
– Ez nagyon tudatos és a kezdetektől így van. Csakis élőben, zenekarral vállalok fellépést és már az elején eldöntöttük, hogy a haknizásban nem veszünk részt. Volt egy időszak az életemben, amikor kötelezően csinálnom kellett és fél év után úgy gondoltam, hogy ha erről szól a zenélés, akkor nem szeretném csinálni.

– Nem tartottál attól, hogy így nehezebb lesz érvényesülni?
– Volt olyan, aki eleinte azt mondta, hogy elvágtam magam ezzel. Mások arra hivatkoztak, hogy nagyon drága az élő zenekar és ez nem működhet így, egyébként pedig a saját zsebemből veszem ki a pénzt. Mi akkor mégis úgy döntöttünk, hogy a nehezebb utat választjuk. Egyébként is mindig azt választom, mert a nehezebb út sokkal érdekesebb számomra.
Talán az elején volt bennem egy kis félsz, hogy nem sikerül. Viszont ha megtörtént volna, valószínűleg betudtam volna annak, hogy ez van megírva. De haknizni nem akartam. Már a tehetségkutató előtt is zenekarral játszottam, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy ott állok a színpadon egyedül, szól egy CD, amire én ráénekelek. Nem éreztem kreatívnak, nem éreztem benne azt, amit kerestem.
Aztán megtanultam, milyen egy profi zenekarban dolgozni, elkezdtük írni a dalokat, saját szövegeket és most érzem azt, hogy ezért kerestem ezt a szakmát. Gyerekkoromtól kezdve ezt kerestem és sok mindent utólag értek meg. Például versmondó versenyekre jártam, olyan iskolában tanultam, ahol az irodalom volt a legfontosabb; most pedig ebből élek.

– Egyébként hiszel a sorsszerűségben?
– Igen. Hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül. Amikor rossz dolgok történnek, akkor persze elgondolkozom, hogy mit hibáztam el, de alapvetően hiszek abban, hogy vannak dolgok, amiknek valamiért meg kell történniük.

– Hogyan tudod kezelni magadban azt a sokféle „én”-t, amit a színpadon látunk? A rocker Magdi lebontja az Arénát a Highway to Hell-el pár perccel azután, hogy Presser mellett egy törékeny nőként láttuk.
– És képzeld el azt, hogy ezek folyamatosan kavarognak bennem; az egyik pillanatban üvöltök, a következőben sírok. Egyébként ezért szeretek nő lenni, mert kiélhetem a szenvedélyeimet. Összességében erősen kétpólusú ember vagyok: a nagyon harcias, nagyon vagány, illetve a nagyon érzékeny és törékeny.

– Színpadon mennyire nehéz ezt egyik pillanatról a másikra váltani?
– Nem nehéz, hiszen fontos, hogy mindkettőt ki tudjam hozni magamból. A közönséget is könnyű átbillenteni. Sokszor azon múlik, hogy Te belül mennyire gyorsan tudsz átszellemülni. Ebben a zene hatalmas. Az egész életünk teljesen más lenne, ha végig zenei aláfestés szólna.

– A hangulathoz pedig színpadkép is tartozik. Közösen álmodtátok meg?
– Igyekeztem én is belefolyni, de hála az égnek olyan csapatom van, akik közül többen is szeretnek ezzel foglalkozni. Ők ismernek, pontosan tudják, hogy mit szeretnék. Závodi Gabival többször leültük beszélgetni arról, hogyan lehetne jól összehozni a látványt. Ő küldött ötleteket, kiválasztottuk a legjobbakat, aztán levezényelte az egészet.

– A látványról eszembe jutott az Aréna koncertnek az a momentuma, amikor a közönség sorai közt sétálva énekeltél. Milyen élmény volt?
– Nagyon megható volt. Mégpedig azért, mert mindig is éreztem, hogy a közönségem nem csak ott akar lenni, hanem meg akarja élni ezeket a pillanatokat. Sokan furcsállják, ha az ember lemegy a nézőtérre, de nekem nincs miért félnem a közönségemtől, engem ők szeretnek. Nagyon jó érzés volt, hogy mindenki velem akart énekelni, de találkoztam például volt osztálytársnőimmel, ami szintén nagyon megható volt. Jó ezeket a pillanatokat megélni: amikor érzed, hogy mindenki csak meg akar érinteni, hogy ezzel kinyilvánítsa a támogatását. Nagyon várom a DVD-t, hogy ezeket a pillanatokat lássam.

– Ha tehetnéd, változtatnál-e valamin az elmúlt tíz évben?
– Biztosan lenne olyan, amit másképpen csinálnék, de olyan hatalmas változtatásokra nincsen szükség. Jó így, ahogy van. Nagyon sokat tapasztaltam, különösen az első hét évben. Sok mindenre megtanított ez az időszak. Jó volt ez így.

– Tehát a továbbiakban is számíthatunk Rád…
– Én szeretném. Legyen így.

– Fülöp Dóra–

forrás: zene.hu