Turizmus a világ több országban a legfontosabb munkahelyteremtő ágazat, a nyugat-európai lakosság 10 százaléka a turizmusban dolgozik. Hazánkban körülbelül 300 ezer ember él a turizmusból, s évente mintegy 30 millió külföldi érkezik hozzánk.
A látogatószám alapján világviszonylatban az 5-7. helyen állunk, a devizabevétel szerinti rangsorban viszont mindössze a 25. hely a miénk, éves szinten 1300-1400 milliárd forintos ágazati bevétellel. A vadászat-vadgazdálkodás éves árbevétele ehhez képest „csupán” 16 milliárd forint, s ebből a 25-30 ezer külföldi vendég bérvadásztatása 4 milliárd, a belföldi vadászok által fizetett elejtési díj, illetőleg az ahhoz kapcsolódó szolgáltatás pedig 3,6 milliárd forinttal részesedik.
A vadászati turizmus különös sajátossága, hogy a vadászati idények miatt fokozottan érvényesül a szezonalitás, egészen speciális és viszonylag kis réteget képez a vendégkör, ennek ellenére a vadászturisták fajlagos költése magas, az átlagos itt tartózkodási idő viszont alacsony, mindössze 3-5 nap. A vadászturizmusban hatalmas lehetőség rejlik, hiszen összekapcsolható a vidékfejlesztéssel, csökkentheti a munkanélküliséget, segítheti az elmaradott térségek felzárkóztatását, ráadásul hozzájárulhat a természeti és kulturális értékek megőrzéséhez is.
Az 1880-as évekre tehető a hazai bérvadásztatás megindulása a kincstári erdőkben, az úgynevezett bárcáztatás, ami vadlelövési, vadelejtési lehetőség megvásárlását jelentette. Tulajdonképpen ezt nevezhetjük a magyarországi vadászturizmus bölcsőjének. A 19. század végén divatossá vált, elsősorban a főnemesség körében Afrika, Ázsia, Észak- és Dél-Amerika egzotikus tájain vadászni, és ezzel egyidejűleg területbérlőként vagy bérvadászként megjelentek hazánkban a külföldi vadászok. Őket leginkább a medve, zerge és a gímszarvas vonzotta. A második világháború drámai hatását a hazai nagyvadállomány pár év alatt kiheverte, s olyannyira feldúsult, hogy az 1950-es évek közepére a mezőgazdaságban már jelentősebb károkat okozott, így egy évtizedes szünetet követően megint felmerült a bérvadásztatás lehetősége. Bár a nyugat-európai vadászok vasfüggöny mögé történő beengedésének gondolata először eretnekségnek számított, 1956 szeptemberében – még a forradalom előtt – mégis megérkeztek hazánkba, az akkori állami vadászterületekre az első német és osztrák vendégek. 1956-ban 28, 1959-ben pedig már 441 trófeát zsákmányoltak erdeinkben a nyugat-európai vadászok.
A magyar vadgazdálkodás akkoriban nemcsak Európa, hanem az egész világ érdeklődését felkeltette, s különösen az 1971-es Budapesti Vadászati Világkiállítás megrendezésével megkezdődött egy, a bérvadásztatásra, a vadászturizmusra épülő vadászati rendszer kialakítása, aminek működése ma is – több mint negyven év után – fennáll. A magyar vad iránti nagy érdeklődés, valamint a működési költségek csökkentésének igénye miatt az állami erdőgazdaságok mellett a vadásztársaságok is egyre több vad értékesítését ajánlották fel a külföldi bérvadászatokat szervező MAVAD vállalatnak (amely eredetileg 1934-ben alakult, Magyar Vadtenyésztők Kiviteli és Kereskedelmi Rt. néven). Már nem csak a legjobb őzbakokat és szarvasbikákat, hanem nagy terítékű apróvadvadászatokat, vaddisznóhajtásokat, élőnyulat is eladtak. Igaz ugyan, hogy a 80-as évek elején egy erőteljes visszaesést tapasztalhattunk, melynek okaként leginkább a külföldi vendégek a szolgáltatások színvonalával kapcsolatos megnövekedett igényeit említhetjük. Ennek hatására a vadászterületek – a vendéglátói infrastruktúra hiánya miatt – kénytelenek voltak kiépíteni a vadászházi szolgáltatások körét, amelyek még ma is előnyt jelentenek a környező országok ajánlataihoz képest.
A rendszerváltást követően a vadászatra jogosultak a költségeiket a vadászatok értékesítéséből kívánták fedezni, ezért gyakorlatilag eladtak minden vadászatot, amit csak a piacon a bérvadászok megvettek. A vadászati turizmuson belül jelentősen növekedett a hazai bérvadászok részaránya, szerepe, kialakult az itthoni fizetőképes kereslet. 2003-ban a MAVAD beszüntette vadászatszervező tevékenységét, teret adva a magánszféra vadászatszervezőinek. Sajnos, ezzel együtt kialakult egy relatív túlkínálat, mert a gyengébb adottságú területek több vadat kínálnak fel, mint amit el tudtak ejtetni a vendégvadászokkal. Tíz szarvasbikájukra sokszor húsz vendéget fogadnak, jelentősen rontva a magyar vadászturizmus hírnevét.
Az állami területeken viszont teret nyert, hogy egy-egy vadászházhoz, területrészhez, egy-egy vendégcsoportnak kizárólagos bérvadászati lehetőséget biztosítottak, így a bérlők kvázi gazdálkodhattak a lelövésekkel, s nem kellett mindig a feltétlen siker érdekében az előttük álló vadat lelőniük, hanem rendszeresen visszatérve, több alkalomból ejthették el a kívánt vadmennyiséget.
A vendégkör fokozatosan átalakult, a német és osztrák vadászok dominanciája megmaradt, de arányuk jelentősen csökkent. A Földközi-tenger térségéből érkezők főként az apróvadas vadászatok iránt érdeklődtek, míg a Benelux államokból és Skandináviából elsősorban a nagyvadvadászatokra irányult a kereslet. Az utóbbi években Szlovákiából, Csehországból és a balti államokból, valamint Oroszországból is sokan érkeztek.
Sajnos, a konkurencia megerősödött, így némileg csökkent a vendégek száma, de ehhez feltétlenül hozzájárult a nem megfelelő hazai árpolitika is. Azáltal, hogy egy öt-hat vad elejtéséből álló, kilencnapos afrikai szafari-csomag annyiba kerül, mint egy közepes magyar gímbika terítékre hozatala, sokan választanak másik célországot. A vadásztató irodák azt tapasztalják, hogy a törzsvendégek ugyan visszajönnek, hiszen nekik már kialakult baráti körük van, de újak csak elvétve érkeznek, és a visszajáró törzsvendégek is egyre kevesebbet szánnak vadászatra.
Mérsékeltebb árak esetén valószínűleg többen látogatnának ide, s nagyobb lenne a kedv a magyarországi vadászathoz. Tudni kell azonban, hogy a magasabb tarifákra nem az extraprofit, hanem az Európában kiugróan magas áfa miatt van szükség. Lengyelország, Szlovákia és Románia szakértői, döntéshozói rájöttek, hogy az alacsonyabb áfával a mi áraink alá tudnak menni, ezáltal elszipkáztak egy jelentős piaci réteget. Az áfa Lengyelországban például mindössze öt százalék, s bár a vadászati szolgáltatás színvonala elmarad a miénktől, a kisebb költségek miatt sokan mégis abba az országba mennek. Szerbia és Horvátország ma már a szolgáltatások színvonalában is felzárkózott mellénk, ráadásul a vadállomány minőségi fejlesztéséért is sokat tesznek, árban pedig – köszönhetően a vadászati díjak ottani alacsonyabb áfa-tartalmának – jócskán elmaradnak a magyarországiaktól.
A trófeás vad értékesítésének a legfőbb gondja, hogy kínálati piac alakult ki, s ez maga után vonzza azt a körülményt, hogy sok helyen évek óta „lasszóval kell vendéget fogni”. A spanyol vendégkör távolmaradását a növekvő számú belföldi fizetőképes vendégekkel nem lehetett pótolni, és bár a kelet-európai érdeklődőkkel is egyre inkább számolnunk kell, a kapitális bikákat, bakokat, kosokat, kanokat elég nehéz eladni. Ha van is jelentkező, nem biztos, hogy VADÁSZNI akar, inkább sok nagy trófeát hazavinni, a vadásztatók meg – önmagukkal ellentmondásba keveredve – a bevételnövelés végett kénytelenek szemet hunyni a szakmai és etikai kívánalmak fölött, kielégítik a puskás vendég igényeit: gyorsan és sok vadat lövetnek vele. A természetet viszont nem lehet megerőszakolni, a nagy agancsosok, csigások, agyarasok száma véges, az élőhely eltartó-képessége sem végtelen, na és az éves vadgazdálkodási terv is korlátokat szab. De nincs mit tenni, el kell fogadnunk, hogy a „garantált vadászatok korában élünk”, a pénzükért a vendégek rövid idő alatt biztos sikert szeretnének – tökéletes szolgáltatással. Ez nem mindig sikerül, ezért jellemzővé válik a vendégkör alkudozása, amely a fizetési morál romlását generálja.
A kínálati piac további hátránya, hogy ha esetleg a kísérő következetes, és nem enged minden fél kilométeres távolságon belül keresztbe álló vadra lövést tenni, akkor a vendég egyszerűen odébbáll: elmegy oda, ahol ezt megteheti. Ahol ő – azaz a pénztárcája – korlátlan előjogokat élvez, és ahol az ő szava dönt, még akkor is, ha ez az esetek túlnyomó többségében mindenféle szakmai, etikai és vadgazdálkodási elvvel ellentétes. Kiváltképp érvényes ez abban az esetben, ha a vendéget fogadó vadászatra jogosult ajánlata a kiegészítő szolgáltatások színvonalában, a terepjáró komfortfokozatában, a szállás minőségében elmarad az elvárhatótól, ilyenkor tudniillik éppen azzal próbálják „kompenzálni” a hiányosságokat, hogy valamivel engedékenyebbnek mutatkoznak a kísérők, és esetleg a középkorú bikát vagy bakot „kicsit öregebbnek látják”. Ha fizet érte – hadd lője azt, amelyik tetszik neki – mondják.
Ez persze a trófeabírálókat cseppet sem érdekli, de minekutána semmiféle szankcióval nem jár a hibás lelövés, legfeljebb a karakánabb és szakmailag elhivatottabb vadászati felügyelők szóbeli feddése lehet a kizárólagos következménye az „elhajlásnak”.
A jelenlegi válsághelyzetből a kilábalást talán az ázsiai és a tengerentúli országok felé történő piacnyitás jelenthetné. Az USA állampolgárai például évente nem kevesebb, mint 21 milliárd dollárt költenek vadászatra, s ha ennek a hatalmas összegnek csak a töredékét idehoznák, sokkal jobb kilátásaink lennének. Az amerikaiak egyébként jellemző módon a különlegességet keresik és a fogadó ország egzotikussága is sokat számít. Ebben a tekintetben hazánk kuriozitást jelenthetne. A célcsoport igényeinek kielégítése megoldható, lévén az amerikai vadászok szeretik a terepi nehézségeket, a nomád kényelmetlenséget, sőt igénylik a veszélyt is. Ugyanakkor náluk nem ritka, hogy az ügynökség a sikertelen vadászat díját teljes egészében megtéríti, ami ugyebár itthon elképzelhetetlen. A tengerentúli piacnyitás csak intenzív marketingkampánnyal, az árjegyzékek ottani igényekhez igazításával és az SCI trófeabírálat általánossá tételével válhatna eredményessé.
Szerencsére kontinensünkön még manapság is presztízsértékű a magyarországi vadászat, jó minőségű a vadállomány, a vadlétszám pedig szinte szavatolja a sikert, mégsem szabad elégedetten hátradőlnünk, annak ellenére sem, hogy a vadászati kultúránk még magasabb szinten áll, mint a volt szocialista blokk többi országában (kivéve talán Csehországot és Szlovákiát), és az igényes vendégek ezt is hajlandóak megfizetni. A kapcsolódó ágazatok bevonásával (gyógy-, lovas-, falusi- és borturizmus) elsősorban az itt tartózkodás idejét és az elköltött pénzmennyiséget, a szolgáltatások minőségének javításával, illetőleg a kiegészítő programok nyújtásával (városnézés, wellness, népművészeti bemutatók) pedig a hozzátartozók, családtagok beutaztatása révén a vendéglétszámot lehetne növelni. Az egyes régiók nehéz megközelíthetősége (repülőterek hiánya, közutak minősége) és a nyelvtudás hiánya viszont hosszú távú megoldandó probléma, amely gátolja a vadászturizmus fejlődését. A kiéleződött versenyhelyzet mellett a megbízhatatlan elszámolás és az ágazatot jellemző fekete- vagy szürkegazdaság szintén negatívan hat, mint ahogyan az egyre inkább elharapódzó „manipulációs” vadászatok (karámbikák és kerti bakok lövetése) sem tesznek jót a megítélésünknek. A vonzerő növelésére tett intézkedéscsomag részeként javasolt és indokolt a hazai apróvad presztízsének visszaállítása, valamint a szabadterületi és zárttéri nagyvadvadászatok szétválasztása (árajánlatokban és a trófeabírálaton egyaránt) is.
A piaci helyzetünk javításához mindenképpen kormányzati segítségre lenne szükség, mert bár a turizmus fejlesztése érdekében a vadászatra jogosultak is pályázhattak infrastruktúra-bővítésre, de közvetlenül a vadászturizmus fejlesztésére egyelőre nincs uniós vagy nemzeti támogatási lehetőség. A jövő feladata, hogy megtaláljuk a vadászat-vadgazdálkodás pontos helyét és szerepét a vidékfejlesztésben, különös tekintettel a vidék népességmegtartó erejére, a munkahelyteremtésére és a vidéki lakosság életminőségének javítására.
Wallendums Péter – magyarvadaszportal
