Nagypéntek

Nagy­pén­tek böjt utol­só he­té­nek, a nagy­hét­nek a ki­emel­ke­dő­en fon­tos napja, amely a nap­tár­ban min­dig a hús­vét előt­ti pén­tek. Nagy­pén­tek a ke­resz­tény vi­lág­ban Jézus Krisz­tus ke­reszt­re fe­szí­té­sé­nek a napja. Isten Fia az em­be­re­kért ér­zett sze­re­te­té­ben vál­lal­ta a kín­szen­ve­dést és a ha­lált, hogy hús­vé­ti fel­tá­ma­dá­sá­val le­győz­ze a go­nosz ha­tal­mát, így vált­va meg a vi­lá­got.

Jézus a vi­rág­va­sár­na­pi be­vo­nu­lás­tól kez­dő­dő­en már öt napja Je­ru­zsá­lem­ben tar­tóz­ko­dott, bár sok­szor ki­ment Be­tá­ni­á­ba is. A nagy­pén­te­ki ese­mé­nyek szo­ro­san egy­be­kap­cso­lód­nak a nagy­csü­tör­tök esti, il­let­ve éj­sza­kai cse­lek­mé­nyek­kel. Jézus pas­sió­tör­té­ne­tét a Bib­li­á­ban a négy evan­gé­lis­ta ­– Máté, Márk, Lu­kács és János – be­szá­mo­ló­i­ban ol­vas­hat­juk.

Nagy­pén­tek – a Gecsemáné-​kerti imád­ko­zás

Jézus, mi­u­tán csü­tör­tök este ta­nít­vá­nya­i­val együtt el­fo­gyasz­tot­ta a hús­vé­ti va­cso­rát, ki­ment az Olaj­fák he­gyé­re, a Gecsemáné-​kertbe. Tudta, hogy ha­ma­ro­san el­fog­ják őt, ezért imád­ko­zás­sal akar­ta el­töl­te­ni a hát­ra­lé­vő órá­kat. Ezen a nagy­pén­tek­be nyúló éj­sza­kán azt mond­ta a ta­nít­vá­nyok­nak: „Ül­je­tek le itt, amíg el­me­gyek, és amott imád­ko­zom.” (Mt 26,36) Ma­gá­val vitte Pé­tert, va­la­mint Ja­ka­bot és Já­nost, Ze­be­de­us két fiát, és arra kérte őket, hogy vir­rassza­nak vele. „Az­után el­tá­vo­lo­dott tőlük mint­egy kő­ha­jí­tás­nyi­ra, és térd­re bo­rul­va így imád­ko­zott: Atyám, ha aka­rod, vedd el tőlem ezt a po­ha­rat; mind­az­ál­tal ne az én aka­ra­tom le­gyen meg, hanem a tied.” (Lk 22,41–42) A ta­nít­vá­nyok nem tud­ták, mi­lyen szen­ve­dés vár ha­ma­ro­san Mes­te­rük­re. Fá­radt­sá­guk miatt nem is tud­tak együtt vir­rasz­ta­ni vele. Jézus há­rom­szor ment oda hoz­zá­juk, és mind­há­rom al­ka­lom­mal alva ta­lál­ta őket.

Nagy­pén­tek – Jézus el­fo­ga­tá­sa

Még a Gecsemáné-​kertben vol­tak, „ami­kor egy­szer csak meg­je­lent Júdás, egy a ti­zen­ket­tő közül, és nagy so­ka­ság jött vele a fő­pa­pok­tól, az írás­tu­dók­tól és a vé­nek­től, kar­dok­kal és bo­tok­kal a ke­zük­ben” (Mk 14,43). Júdás, a ta­nít­vány mu­tat­ta meg meg­bí­zó­i­nak, kit kell el­fog­ni­uk. „Aki el­árul­ta őt, ezt az is­mer­te­tő­je­let adta meg nekik: Akit meg­csó­ko­lok, az lesz ő: fog­já­tok el, és vi­gyé­tek el biz­tos kí­sé­ret­tel!” (Mk 14,44) Jézus azt kér­dez­te tőle: „Júdás, csók­kal áru­lod el az Em­ber­fi­át?” (Lk 22,48) Júdás har­minc ezüs­töt ka­pott áru­lá­sá­ért. Mi­u­tán né­hány óra múlva rá­döb­bent, hogy a papok és az írás­tu­dók meg akar­ják ölni Mes­te­rét, meg­bán­ta, amit tett, és vissza­vit­te nekik a pénzt. Ők azon­ban nem tö­rőd­tek vele. „Ekkor ő be­ha­jí­tot­ta az ezüs­tö­ket a temp­lom­ba, és el­tá­vo­zott, majd el­ment, és fel­akasz­tot­ta magát.” (Mt 27,5)

Nagy­pén­tek – ki­hall­ga­tá­sok

Mi­u­tán el­fog­ták Jé­zust, „el­vit­ték Ka­ja­fás­hoz, a fő­pap­hoz, ahol össze­gyűl­tek az írás­tu­dók és a vének” (Mt 26,57). A főpap és a nagy­ta­nács előt­ti ki­hall­ga­tás végén az il­le­té­ke­sek is­ten­ká­rom­lás vád­já­val ha­lál­ra ítél­ték Jé­zust. Az íté­le­tet azon­ban nem hajt­hat­ták végre, mivel a ró­ma­i­ak el­vet­ték tőlük a pal­los­jo­got, ezért kény­te­le­nek vol­tak Pi­lá­tus­hoz, a római hely­tar­tó­hoz vinni Jé­zust, hogy rá­ve­gyék arra, hogy ítél­je ha­lál­ra Jé­zust. Ez még haj­nal­ha­sa­dás előtt tör­tént nagy­pén­te­ken.

Messzi­ről Péter ta­nít­vány is kö­vet­te el­fo­gott Mes­te­rét a főpap ud­va­rá­ra. Az ott levő em­be­rek közül hár­man is fel­is­mer­ték, mond­ván, „ez is vele volt, hi­szen ő is Ga­li­le­á­ból való” (Lk 22,59). Ő azon­ban mind­há­rom­szor le­ta­gad­ta, hogy is­me­ri a vád­lot­tat.

Pi­lá­tus ala­po­san ki­fag­gat­ta az elé ho­zott em­bert, és nem ta­lál­ta bű­nös­nek. „Semmi bűnt nem ta­lá­lok ebben az em­ber­ben” – mond­ta a fő­pa­pok­nak (Lk 23,4). Azok azon­ban na­gyon sze­ret­ték volna Jézus ha­lá­lát, ezért to­vább­ra is kö­ve­tel­ték Pi­lá­tus­tól, hogy ítél­je el őt. Ami­kor a hely­tar­tó meg­tud­ta, hogy Ga­li­le­á­ból szár­ma­zik Jézus, el­kül­det­te He­ró­des­hez, a zsi­dók ki­rá­lyá­hoz, „aki szin­tén Je­ru­zsá­lem­ben tar­tóz­ko­dott ezek­ben a na­pok­ban” (Lk 23,7). Rá sze­ret­te volna há­rí­ta­ni a fe­le­lős­sé­get.

He­ró­des „hossza­san kér­dez­get­te őt, de Jézus sem­mit sem vá­la­szolt neki” (Lk 23,9). A fő­pa­pok és az írás­tu­dók azon­ban to­vább­ra is „he­ve­sen vá­dol­ták” (Lk 23,10). He­ró­des ennek el­le­né­re sem akar­ta ha­lál­ra ítél­ni, hanem „ka­to­nai kí­sé­re­té­vel együtt meg­ve­tő­en bánt vele, ki­gú­nyol­ta, és fé­nyes ru­há­ba öl­töz­tet­ve vissza­küld­te Pi­lá­tus­hoz” (Lk 23,11).

Nagy­pén­tek – Jézus és Ba­rabb­ás

A római hely­tar­tó, mi­u­tán vissza­hoz­ták elé a vád­lot­tat, még in­kább meg­erő­sö­dött abban, hogy az előt­te álló ember nem bűnös. Azt mond­ta a vád­lók­nak: „Ezt az em­bert elém hoz­tá­tok azzal, hogy a népet fél­re­ve­ze­ti. Íme, én előt­te­tek hall­gat­tam ki, és semmi olyan bűnt nem ta­lál­tam ebben az em­ber­ben, ami­vel vá­dol­já­tok. De még He­ró­des sem, mert vissza­küld­te hoz­zánk. Lát­hat­já­tok, hogy semmi ha­lált ér­dem­lő dol­got nem kö­ve­tett el…” (Lk 23,14–15)

Pi­lá­tus, hogy ne kell­jen el­ítél­nie Jé­zust, fel­aján­lot­ta a le­he­tő­sé­get a nép­nek, hogy ők sza­vaz­zák meg: a rab­ló­gyil­kos lá­za­dót, Ba­rabb­ást vagy a fő­pa­pok és az írás­tu­dók által meg­vá­dolt Jé­zust engedje-​e sza­ba­don. Ugyan­is „[ü]nne­pen­ként a hely­tar­tó sza­ba­don szo­kott bo­csá­ta­ni a so­ka­ság­nak egy fog­lyot, akit ők kí­ván­tak” (Mt 27,15). A nép Ba­rabb­ást vá­lasz­tot­ta.

A hely­tar­tó azért sem örült ennek a dön­tés­nek, mert „[m]ikor […] a bírói szék­ben ült, fe­le­sé­ge ezt üzen­te neki: Ne avat­kozz ennek az igaz em­ber­nek a dol­gá­ba, mert sokat szen­ved­tem ma ál­mom­ban mi­at­ta.” (Mt 27,19)

Pi­lá­tus több­ször is meg­kér­dez­te a tö­me­get, hogy mi le­gyen Jé­zus­sal. „Fe­szítsd meg!” – ki­ál­tot­ták (Mk 15,13). „De hát mi rosszat tett ez az ember? Nem ta­lál­tam benne sem­mi­fé­le ha­lált ér­dem­lő bűnt…” (Lk 23,22) – bi­zony­gat­ta a római hely­tar­tó. „Ami­kor Pi­lá­tus látta, hogy nem ér el sem­mit, sőt a za­var­gás még na­gyobb lesz, vizet ho­za­tott, a so­ka­ság előtt meg­mos­ta a kezét, és így szólt: Ár­tat­lan va­gyok ennek az igaz em­ber­nek a vé­ré­től. A ti dol­go­tok! Az egész nép így ki­ál­tott: Az ő vére mi­raj­tunk és a mi gyer­me­ke­in­ken! Akkor sza­ba­don bo­csá­tot­ta nekik Ba­rabb­ást, Jé­zust pedig meg­os­to­roz­tat­ta, és át­ad­ta őt, hogy meg­fe­szít­sék.” (Mt 27,24–26)

Nagy­pén­tek – Jézus ke­reszt­re fe­szí­té­se

„Pi­lá­tus el­vi­tet­te Jé­zust, és meg­kor­bá­csol­tat­ta.” (Jn 19,1) „Akkor a hely­tar­tó ka­to­nái ma­guk­kal vit­ték Jé­zust a hely­tar­tó­ság­ra, és az egész őrség köré gyűlt. Le­vet­kőz­tet­ték, bí­bor­szí­nű kö­penyt adtak rá, tö­vis­ből font ko­ro­nát tet­tek a fe­jé­re, nád­szá­lat adtak a jobb ke­zé­be, és tér­det hajt­va előt­te, gú­nyol­ták őt: Üdvöz légy, zsi­dók ki­rá­lya! Az­után le­köp­dös­ték, majd el­vet­ték tőle a nád­szá­lat, és a fejét ver­ték vele.” (Mt 27,27–30)

Ezek után el­vit­ték őt „a Gol­go­ta nevű hely­re, ami ezt je­len­ti: Koponya-​hely” (Mk 15,22), hogy meg­fe­szít­sék. „Ki­lenc óra volt, ami­kor meg­fe­szí­tet­ték.” (Mk, 27,25–26) „Pi­lá­tus fel­ira­tot is ké­szít­te­tett, és rá­té­tet­te a ke­reszt­re. Ez volt rá­ír­va: A NÁ­ZÁ­RE­TI JÉZUS, A ZSI­DÓK KI­RÁ­LYA. […] hé­be­rül, la­ti­nul és gö­rö­gül volt írva…” (Jn 19,19–20)

Jé­zust sokan csú­fol­ták a ke­resz­ten.

Ezen a nagy­pén­te­ken Jé­zu­son kívül két go­nosz­te­vőt is meg­fe­szí­tet­tek – „az egyi­ket a jobb, a má­si­kat a bal keze felől” (Lk 23,33). Kö­zü­lük az egyik szá­mon­kér­te, hogy ha ő a Krisz­tus, miért nem menti meg magát és őket is. A másik azon­ban vé­del­mé­be vette Jé­zust: „Nem féled az Is­tent? Hi­szen te is ugyan­azon íté­let alatt vagy! Mi ugyan jo­go­san, mert tet­te­ink méltó bün­te­té­sét kap­juk, de ő semmi rosszat sem kö­ve­tett el.” (Lk 23,40–41) Jézus meg­ígér­te neki: „Bi­zony mon­dom neked, ma velem le­szel a pa­ra­di­csom­ban.” (Lk 23,43)

Nagy­pén­tek – Jézus ha­lá­la

„Ami­kor ti­zen­két óra lett, sö­tét­ség tá­madt az egész föl­dön három óráig.” (Mk 15,33) Krisz­tus hal­dok­lott. Ami­kor ki­le­hel­te lel­két, „a temp­lom kár­pit­ja fe­lül­ről az al­já­ig ket­té­ha­sadt, a föld meg­ren­dült, és a szik­lák meg­ha­sad­tak. A sírok meg­nyíl­tak, és sok el­hunyt szent­nek fel­tá­madt a teste. Ezek ki­jöt­tek a sí­rok­ból, és Jézus fel­tá­ma­dá­sa után be­men­tek a szent vá­ros­ba, és so­kak­nak meg­je­len­tek. Ami­kor pedig a szá­za­dos és akik vele őriz­ték Jé­zust, lát­ták a föld­ren­gést és a tör­tén­te­ket, na­gyon meg­ré­mül­tek, és így szól­tak: Bi­zony, Isten Fia volt ez!” (Mt 27,51–54)

Nagy­pén­tek – Jézus te­me­té­se

Ekkor már kö­ze­le­dett az este, az ünnep kez­de­te, és „a zsi­dók nem akar­ták, hogy a holt­tes­tek szom­ba­ton a ke­resz­ten ma­rad­ja­nak; az a szom­bat ugyan­is nagy ün­nep­nap volt” (Jn 19,31). Ezért si­et­ve kel­lett el­te­met­ni­ük a ha­lot­ta­kat. Jézus holt­tes­tét ari­má­ti­ai Jó­zsef kérte el Pi­lá­tus­tól. Ő „derék és igaz fér­fiú” (Lk 23,50) volt, aki – bár a Jé­zust el­íté­lő nagy­ta­nács tagja volt – „nem ér­tett egyet a töb­bi­ek dön­té­sé­vel és el­já­rá­sá­val” (Lk 23,51). „Pi­lá­tus meg­pa­ran­csol­ta, hogy adják ki neki” a holt­tes­tet (Mt 27,58).

Jó­zsef pedig „gyol­csot vá­sá­rolt, le­vet­te őt, be­gön­gyöl­te a gyolcs­ba, el­he­lyez­te egy szik­lá­ba vá­gott sír­bolt­ba, és követ hen­ge­rí­tett a sír­bolt be­já­ra­ta elé” (Mk 15,46).

Más­nap a fő­pa­pok és a fa­ri­ze­u­sok „el­men­tek, le­pe­csé­tel­ték a követ, és őr­ség­gel őriz­tet­ték a sírt” (Mt 27,66). Attól tar­tot­tak ugyan­is, hogy „ne­hogy ta­nít­vá­nyai oda­men­je­nek, és el­lop­ják őt, az­után azt mond­ják a nép­nek: Fel­tá­madt a ha­lot­tak közül!” (Mt 27,64)

Forrás

Hirmagazin.eu