Kincses Gyula mint fotográfus

A fényképezés 1970 és 1977 között fontos szerepet töltött be az életemben. 1977-ben egy évet állami finanszírozással olyan házban éltem, ahol ki volt téve a „fényképezni tilos” tábla, utána pedig a klinikum kötött le (havi 10 ügyelet), és főleg bejött a színes technika, amit már amatőrként képtelenség volt uralni. És a fényképezés nekem két dolgot jelentett: előre kitalálni, hogy mit akarok fotózni, és utána a laborban játszani, minden egyes nagyítást egyedi darabbá tenni.

Ennek lett vége a színes technikával, amikor az ember már csak beadta a filmet egy ablakon, és egyszer majd egy borítékban megkapta a kész képet. Ez már nem az enyém volt. Így az aktív művészet után jött a passzív, a jazz, és a jazzklub szerevezése. Ráadásul ’90 után az életemben a hangsúlyok áttolódtak kevésbé művészi területekre. Így a fotó szép lassan teljesen elmaradt, bár a videokamera hozott egy-két eredménytelen próbálkozást.

A kétezres évek elején megjelent a digitális technika a fényképezésben.Ez ismét visszaadta a szabadságot: megnövekedett dinamikatartomány és korlátlan „ingyen” expozíció, de ami a fontosabb: a számítógép előtt ülve ismét a sötétkamrába mentem vissza: újra – sőt kiterjesztetten – enyém a laborálás, a képbe-nyúlás lehetősége. Mára már tűrhető felszerelésem van, és sokat, örömmel fotózok.

„Művészi önéletrajz részletesebben”

Életem első közel negyven évét Debrecenben éltem meg, és ez meghatározó élményem. Gimnáziumi tanáraim szabták meg gondolkodásom: itt kaptam a tudományos bizonyítékokra alapozott örök kétkedés igénye mellett Móréné Jutka (akkor) nénitől és Velényi Ruditól (bocsánat: akkor Tanárúrtól) nemcsak a társadalmi és esztétikai szenzitivitást, de a közlési vágyat is. Ezt más néven művészi ambíciónak is hívják.

Fényképezni aktívan egyetemi éveimben a DOTE-n kezdtem, amely szintén ideális közeg volt számomra, mert mint egyetem nem bifláztatott, hanem gondolkodni, kérdezni, vitatkozni tanított. A DOTE a kor körülményeihez – és a politikailag szenzitív, bölcsészképző szomszéd egyetemhez – képest liberális, toleráns intézmény volt, akár filozófiai, akár társadalmi vagy művészeti kérésekről volt szó. Én ezzel alaposan odaéltem (remélem nem vissza…), azaz maradék szabadidőm célszerű felhasználásaként visszatérően látogattam az egyetem tanóráit, de életemet az egyetemi fotókör, majd jazzklub szervezése, illetve a kiállításokra való készülés töltötte ki.

A ’70-es évek közepére így viszonylag ismert egyetemi fotóssá váltam, számos kiállítás díjával és önálló kiállítással büszkélkedve. A nagy művészi öntudat mellett azért azt is megértettem, hogy nem elég a mondanivaló és a világfájdalom, ehhez a fényképezést mint szakmát is tudni kell. Ebben Hapák Jóska és Balla Demeter volt segítségemre. E két név fontos az életemben, fejlődésemben. Balla Demeter első és legfontosabb mentoromként megérezte a pimasz ifjoncban a tudásvágyót, és bevezetett egy új világba. Ő nyitott ajtót Schaár Erzsébet műtermébe is. Hapák Jóska meg megérttette velem, hogy nem elég a lángoló lélek, a korszerű üzenet: az is fontos, hogy a kép legyen éles és jól exponált. (Nem véletlen, hogy Jóska kikéri magának a „fotóművész” megjelölést, mondván, hogy Ő fényképész.)

A fotózást anyagilag m űtárgyfotózásból tartottam fent (mennyivel jobb, mint a röhögőzés), így ez tovább erősítette a képzőművészettel a kapcsolatom. Ennek lett az eredménye, hogy a DOTE Kulturális Bizottság ernyője alá bújva Velényi Rudival megalapítottuk Debrecen első alternatív képzőművészeti galériáját, a DOTE Galériát.

Fotós karrierem 1976 után számomra is váratlanul kettétört. Két dolog esett egybe: elvégeztem az orvos-egyetemet, és a gyógyítást már nem lehetett szabadid ős tevékenységként kezelni, de a havi 10 ügyelet mellett sem fizikai, sem lelki erőm nem volt arra a más világra való koncentrációra, amit az jelent, ha valaki m űvésznek gondolja magát. Ráadásul mindez egybeesett a színes technika megjelenésével: ezt már sem anyagilag, sem technikailag nem tudtam uralni, és miféle művész az, aki az OFOTÉRT-ra bízza a képeit…

Így klinikussá váltam, a fényképezőgép helyét az életemben átvette a Commodore 64, (bizonyos szempontból a programozás is esztétikai kérdés), és az aktív művészkedés helyett maradt a passzív befogadás, a jazzklub szervezése és a kiállítások látogatása.

A rendszerváltás alapvető fordulatot hozott az életemben, még Debrecenből is elvitt. Az új életem nagyon új közege persze semmiképpen sem vitt közelebb a művészetekhez. Valami közben persze végig hiányzott, és a megoldást a digitális fényképezés terjedése hozta. Ez a technika adta vissza a fotózás élményét és szabadságát, csak a fotolabor sötétjét most a monitor bűvölése váltotta fel. De ugyanaz az izgalom, ugyanaz a kreativitás és döntéskényszer. Így megint fényképezek, sokat és örömmel. De már nem akarok „üzenni” – vagy ha mégis, akkor SMS-t küldök –, nincsenek művészi ambícióim.

A fotózás ugyanakkor fontos lett, mert valahogy úgy érzem, hogy a kamera egy kihelyezett érzékszerv, a világ megmerésének egyik eszköze. Sokszor ezen keresztül ismerek meg új összefüggéseket, de ami a fontosabb: többet, másként lát a fényképezős ember, akkor is, ha nincs nála a gép. És azt is megtanultam, hogy a fényképezés nem feltétlenül csak az önkifejezés eszköze, hanem működik az az „ősi”funkciója, amikor a varázslás mintájára a pillanatot akarja az ember a kattintással kimerevíteni és magáénak tudni. Talán ezért is van, hogy az igazi művészekkel ellentétben én néha nézegetem a képeim.

Kincses Gyula magánember

Forrás: Dr. Kincses Gyula