Home Szabadidő Kultúra István, az opera, avagy a közmegegyezés boldog viharairól

István, az opera, avagy a közmegegyezés boldog viharairól

István, a király rockopera, kép: youtube

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 154. LEVÉL

Édes Néném,

nem állítanám, hogy Szörényi Levente és Bródy János közös darabja, az István, a király ne került volna a kánonba 1983 óta. Azzal, hogy százezrek látták a művet, milliók a filmet, több korosztály megtanulta, és már amikor Kerényi Imre Nemzeti Színháza játszani kezdte, akkor a kánon része lett. Első pillanattól kapta a bókokat, amelyek a Tragédiával vagy Katona drámájával, a Bánkkal említették együtt. Az operaváltozattal pedig immár olyan Parnasszusra jutott, amelyen nemcsak főistenek tanyáznak, mint Mozart vagy Verdi, de a néhány vagy egy remekműves nimfa-szerzők is: Weber, Korngold, vagy szinte az egész verismo meg az összes francia. És Erkel és Kodály és Bartók – és igen, mostantól Szörényi is, akiről némelyek azt hitték régen, hogy Bródy a keresztneve…

De először is nagyon örülök, hogy Néném hitt nekünk, bennünk, a foganatosított biztonsági intézkedésekben, és eljött az Erkel Színházba megnézni az egyik várva várt premiert, az István, a királyét. A levélben, amelyet ezután küldött, nem sok örömömet leltem, az viszont mégis jó, hogy érdemi kérdésekben folytathatunk párbeszédet. Marketingszöveget, de öntömjénező operakritikát sem óhajtok írni, csak Önnek pár sort. Íme, hát válaszolok, őszintén, röviden.

FORRÁS: OPERAHÁZ

„Nem láttam Önt a tegnapi operabemutatón. Remélem nem azért, mert szégyellte ezt az előadást, amit a rendező kreált belőle.”

Pedig ott voltam szombaton (beszélik, de nem, a vírust következő hétfő este kaptam el), csak azért nem a szokásos igazgatói páholyban, mert onnan vetített az egyik gépünk. Ilyenkor – mert ez elég sokszor megesik, a Hófehérke-mesebalettben pl. onnan csúszdáznak a törpék, vagy emlékszem, a régi, kettővel korábbi, Maár Gyula-féle Hunyadiban is használták azt a páholyt – az erkélyek előtti soron kapok helyet, most éppenséggel a híres alkotók tőszomszédságában. És nemhogy nem szégyelltem az előadást, de majdnem ezer emberrel, tehát a covidos telt házzal együtt tízperces álló tapsom is jutalmazta a produkciót.

„Az István, a király rockopera szimfonikus átdolgozásának operapremierjéről, sajnos, letaglózva jöttem ki barátaimmal, mert minden értéket (tartást, erőt, tisztaságot) jelentő operarészletet nevetségessé tettek, igazából kiherélték az eredeti művet. Talán nem őket kellett volna erre a feladatra meghívnia.”

FORRÁS: OPERAHÁZ

Ellenkezőleg látom. Nem elemezném most hosszan Szinetár Miklós életművét, de egyrészt a „leben und leben lassen” elvet is érvényesülni látom benne (ami a sok mai, trendin végletes véleménnyel szemben számomra sokkal emberibb), másfelől mintha a gyagilevi programmal, a híres „Döbbentsen meg!”-gel szemben a Sinkovits Imrétől hallott nézetet követné, aki azt vallotta: a művészettel nem megdöbbenteni, hanem üzenni kell. És mindig megmarad magyarnak.

Nem tudom, mit értünk „tartás” alatt, egyáltalán melyik „párt” képviselői folytak volna el, szerintem mindkét nézetet komolyan vette és szeretettel szemléli az előadás. A darabban a „tisztaság” négy szereplő sajátja: két nő (Gizella és Réka) és két férfi (István és Koppány) testesíti meg. A két lány egyértelmű, de a két nagy ellenfélre is igaz: egyik sem enged az elveiből, egyik sem él elvtelen eszközzel. Koppányon nem is annyira István, mint inkább a történelem gyalogol át, itt éppen kódex-iniciálék jelzetében, szerintem különösen szellemes és szimbolikus megoldás holmi suta operetthadakozás helyett, ami nekünk mindig borzasztó rosszul áll.

Attól tartok, az Ön levelében a „kiherélés” cseppet sem óvatos értelme pedig azt a körülményt hagyja figyelmen kívül, amely szerint az Anyegin olvasva, színdarabban, operában és balettben elbeszélve nagyon más és más tud lenni (és ezt pont’ egy Tatjánának magyarázom?). Ahogy gyűlnek hozzá a társművészetek, úgy lesz egyre szofisztikáltabb, sokrétűbb, allegórikusabb, más dinamikájú.

FORRÁS: OPERAHÁZ

Megadatott nemcsak az, hogy 1984 tavaszán, nyolcadikos osztálykiránduláson előadjuk a művet (onnan tudom kívülről az összes szerepét, de az előadásban még csak Géza fejedelem holttestét „alakítottam”: képzelheti, milyen erőszakos osztályom lehetett, ha az én általános ambícióm csak erre volt köztük elég), de az is, hogy húsz évvel később napokat tölthettem turnékon Varga Miklóssal és Vikidál Gyulával. Nagyon szeretem őket, akárki akármit is mond, az az első Koltay-féle előadás és film beégett a retinánkba, etalon lett – mi értelemszerűen nem a visszaemlékezésekből, hanem saját fiatalságunkból és ébredő nemzeti érzésünkből tápláltuk az István-életérzést, ami természetesen több volt a műnél –, az viszont a darab kivételes erejét, maradandóságának lényegét mutatja meg, hogy azóta több nemzedéknél ugyanúgy hat. Amikor a kistinédzser gyerekeim heteken át vele kelnek-fekszenek, az olyan, mintha a lemezkorongon arany fémjel volna – és ugye, nem gondolja senki komolyan, hogy én mint szülő bármiben is így tudnék hatni rájuk? Berakjuk az első tracket és magától megy a dolog, negyven év után is.

Visszatérve az ős-előadásra: Mikiék egy rockdarabban léptek fel, sok ezer wattal sugárzott támogatással, saját lemezfelvételükre playbackelve. A mi verziónk ehhez képest unplugged változat, amely az Ön levelében foglalt szóhasználat szerint tűnhet „kiheréltnek”, de ha operai mércével méri, nagyon is erős. És hadd meséljek arról is, hogy Horesnyi Balázs különösen sokat vajúdott a díszletén, mert grandiózusnak, pénzben és gyártási időben korlátosnak, gyorsan építhetőnek és bonthatónak kellett lennie a végső tervnek. Velich Rita művészetével pedig az István-produkció magát a luxust kapta meg ebben a „szakmában”.

„Ezt tetézte a hangerősítés beállítása az első felvonásban, mert sikerült most úgy szabályozni, hogy a zenekar elnyomja az énekesek hangját. (…) Néhány énekesnek sikerült megbirkózni a helyzettel, olyan teljesítményt produkált, hogy meghallhattuk, mit énekel.”

FORRÁS: OPERAHÁZ

Igen, tehát az a helyzet, hogy nálunk egyáltalán nincs erősítés. Se puskamikrofon, se mikroport, semmi, és ameddig rajtam áll, nem is lesz. Ha valakit nem olyan jól hallani, azt a rendezés és a partitúra simogatásával, esetleg a szereposztás felülvizsgálatával kell kezelni, ahogy a kishangú tenort is elfújják az Otello viharai, mégse kap erősítést. Az (is) a szép a mi világunkban, hogy pusztán a test képessége, az akusztika adottsága és a kollégák együttműködése, valamint a mű faktúrája határozza meg a hangadást, a volument. Ma már repülőgéppel is lehet szállni, de mennyivel gyönyörűbb egy síugró vagy egy rúdugró szárnyalását nézni, becsülni? Mondom, én is ott ültem, én mindenkit hallottam, tény, hogy aki a színpad mélyén áll, annak nehezebb a helyzete, de ez minden operaelőadással megesik, mindenki egy Wagner-műben sem ágálhat a rivaldában. Azonkívül a mienk egy átirat, helyesebben áthangszerelés, Gyöngyösi Levente konzseniális munkája, amelyen állítani így, élesben is lehet és kell. Például, megsúgom, hogy egy későbbi sorozathoz a három potyaleső főúr második tercettjét akár egy kvarttal nyugodtan feljebb transzponálhatjuk. Talán Sarolt némely megszólalása is túl mély – alapvetően térnek el a könnyű- és népzenében használatos hangfekvések a mienktől –, de ott a dialógus miatt a zene szövetét nehezebb a hallgatói (és többségében: a művet betéve tudó hallgatói) fül számára zökkenőmentesen műteni. A mi Saroltunk így is egy méltóságát őrző, puha, ordítás helyett sziszegéssel felinduló Sarolt lesz, Komlósi Ildikó formátumát az ováció is visszaigazolta.

Ami pedig az iménti szóbotlásomat illeti: pont meséltem szünetben az alkotóknak, hogy az antiszemita Wagner utolsó, gyönyörű keresztény operájánál nemcsak hogy egy zsidó karmester állt őrt, Hermann Levi, hanem éppenséggel az is különös lehet, és felrúgja a szász szerzőről való sematikus gondolkodást, hogy egy ifjú zeneszerző, bizonyos Engelbert Humperdinck is ott famuluskodott. És Wagner, a mindent-magam-csinálok selfmade man hagyta neki, hogy átvezető zenéket „rakjon össze” a motívumokból, hisz a színpadra fel kell érnie a monumentális férfikarnak. Nálunk is így van: kissé, de tényleg csak technikailag az „átirat” fogalma felé viszi el a verziónkat, hogy már van is benne, és még kell is bele pár ütem, hogy egy nagy tabló után a szín kiürülhessen, máshol elkelne még egy ismétlés stb., ilyen apróságok.

FORRÁS: OPERAHÁZ

„ (…) Nem szeretném elkedvetleníteni, de nem árt a tisztánlátás. A közönség bevonzásához jó gondolatok és jó megvalósítás kell. Ez az előadás nem reprezentálja törekvésüket. Volt pozitívuma az estnek, ami miatt mégsem távoztam a szünetben. A kórus és a zenekar kiváló volt. (…)”

Egyetértek. Szerintem ez az előadás éppen alátámasztja törekvésünket, de ha ebben mégsem értünk egyet, azt úgy fogom fel, hogy újabb példa a jelmondat igazsága mellett, amelyet már jó pár éve ismételgetek: a Magyar Állami Operaháznak továbbra is feladata minden magyar tetszésére működni, de nem ugyanazon az estén. (Mert az, ugyebár, lehetetlen.) A hétpróbás (ez most talán külön írva, szó szerint is igaz volt…) zenekarunk folyamatosan változó partitúrából dolgozott, és ezt most nem panaszszóként említem, ellenkezőleg: Gyöngyösi Levente üdítő rugalmassága miatt, elvégre az adott akusztikában, színpadi pozícióban és szereposztásban tudta csak ő is meghallgatni, mit is írt tulajdonképpen. A kórus szerepe érdekes: ha az utca emberét megkérdezzük az István, a királyról, abban is a kedvenc részeiről, megtenném a bukmékernél, hogy szereplőt és szólószámot mondana. Most meg az derült ki, hogy a nézőtérre beültetett második kórusunk kulcspillanatokban történő aktiválása mindent vitt a nagy tablók idején! Nyolcvan énekkari művész a hangzásával csodát csinált a nem különösen nehéz és többnyire (eredendően) unisono, tehát egy szólamban mozgó kartételekből. Egyetértek, a zenekarral együtt nagyszerűek voltak, ők is hatalmas tapsban részesültek.

FORRÁS: OPERAHÁZ

„Ha megengedi, Szörényi Levente – Bródy János műve Bánk bánhoz hasonló operai minőséget képvisel. Ennek szimfonikus változatából is lehetett volna valami sugárzót létrehozni, erre sikerült legjobb tudásuk szerint a porba rántani ezt a nagyszerű művet. Ha ebből az operaélményből indulnék ki, talán be se tenném a lábam többé az Erkelbe, és másoknak sem ajánlanám.”

Ugyanezt mondtam én is az alkotópáros tagjainak a premier után (mert ott voltam, tényleg!), hogy ebben a formában már egy illusztris külföldi előadással is tudunk üzenni valamit a hazánkról, a történelmünkről, útkeresésünkről és (több) ezeréves létezésünkről – csakúgy, mint a Bánk bán, a Hunyadi László, a Háry, a Székely fonó vagy A kékszakállú herceg vára színpadi bemutatásaival. A többi kemény szóval nem tudok egyetérteni. Minden interpretáció gondolatkísérlet. Az operák valójában partitúrák, zenébe és szövegbe belelátni a színpadi előadást mindig az aktuális alkotócsapat joga – aki konkrétumok nélkül ennyire elutasító, annak olyan szilárd elképzelés él a fejében, hogy rendeznie kellene. Kedves Néném, ezt csak félig írom komolyan, valójában azt gondolom, hogy egy Ön által fel nem fedett másik rendezést ezen a produkción számon kérnie lehetetlen.

FORRÁS: OPERAHÁZ

Kedvencem a bevezető keretjáték (Te kit választanál?) után az első kép: amikor Gizella megszólal a színésznők mély mezzójához képesti magas szopránon, egy oktávval feljebb, és azt ráadásul Kriszta Kinga szopránján teszi, az a Gyöngyösi-hangszereléssel par excellence operává teszi Szörényi Levente zenéjét. Működik, működik, működik – ahogy a perceken át épülő, növekvő, terjedő, mindent kitöltő „Adj békét, Uram!” kép is. Hátborzongató volt mindenki számára.

„Szerencsére most ősszel láttam néhány pompás előadást az Eiffel Műhelyházban, melyekben minden alkotó művész briliánsan megmutatta tehetségét, és azt, hogy az összmunka milyen zseniális megvalósításra képes (pl. a Poppea megkoronázása bemutató, Kaktuszok bemutató). Érdekes, hogy ebben/ezekben pontos volt minden értelemben az értékítéletük, így „magasan tartották a lécet”, s az előadások hozták ezt. A kérdésem Ön felé az, hogy az István, a király előadásában miért nem? Miért hagyta el Ön azt a koncepciót, melyet leveleiben is hangoztat?”

FORRÁS: OPERAHÁZ

Nos, itt érhető tetten a nézői ízlés és a sokféle előadást játszó Opera törvényszerű csattanása. Ha Önnek a Poppea abszolút kortárs, „rendezői színházas” megoldásai tetszettek, és maga a merész, mert filmzenével és dzsesszel kombinált átirat sem idegenítette el, azonkívül Alexander Ekman ötletektől duzzadó, nagyon maias koreográfiája bejön, elég kevés esélye van arra, hogy a hagyományos operajátszással rokonítható Szinetár-rendezést szeresse. Majdnem a paraj-sóska értékválasztásnál tartunk, hogy meg ne bántsam.

„Sajnálom Szörényi Leventét és Bródy Jánost abban az értelemben, hogy szembesülniük kellett azzal, hogy miként lehet valamit elpusztítani a részvétlen produkcióval, azt, ami lelke volt munkájuknak, az operájuknak.”

Nem akarok csalódást okozni, de a szerzőkkel félórát beszélgetve egyáltalán nem elégedetlenséget tapasztaltam, hanem igazi örömöt, büszkeséget. És az István most, csaknem negyven évvel később már ott tart, mert annyira telibe talált minket a magyar történelem talán legnagyobb sorsfordító pillanatának megfogalmazásával, hogy egyaránt bírja el Koltay Gábor, Kerényi Imre, Szikora János, Alföldi Róbert vagy Székely Kriszta rendezését, ahogy Szinetár Miklósét is. A remekművek már csak ilyenek.

FORRÁS: OPERAHÁZ

„Üdvözlettel, és azt remélve, miképpen a MET Opera a kiváló előadásait időről időre megújítja szereplőváltással és új rendezéssel, a kívánatos jó minőséget megtartva, úgy az Operaház is képes lesz erre a bravúrra az István, a király operaelőadás megmentése érdekében már a következő szezonban, mert langyos dolgoknak nincs értelme.”

Valóban, az Úr is kiköpi a langyosakat: ezt az előadást viszont nagyon nem érzem annak. Csiszolni szeretném, semmiképp sem cserélni. (Úgy látszik egyébként, bizonyos értelemben hiába írom Nénémnek hétről hétre az Opera belsejéből a feltáró jellegű sorokat, mégis úgy gondolja, hogy egy anyagában-elkészítésében-bepróbálásában akár több száz millió forintot is érő produkciót csak úgy le lehet cserélni az operaszínpadon… Ilyet nem lehet tenni, a Metropolitan sem teszi, pláne nem mostanában, ugyanis márciustól másfél évre bezártak, akkorák a veszteségeik, a londoni Royal Opera (Covent Garden) pedig az alapító igazgató milliárdokat érő portréját (David Hockney-kép!) árverezteti el, hogy túléljen… Egyszóval sokat érnek ma meg holnap a már megalkotott, sikert sikerre halmozó produkciók, nem szabad azokat cserélni, csak majd 10 év után.

FORRÁS: OPERAHÁZ

Amúgy meg, Édes Néném, nemcsak az igaz, hogy a magyar politikai földrajz 1867-es sablonja gond nélkül illeszthető a mai választási térképre, hanem az is, hogy végzetes magyar megosztottságunk már ott gyökerezik az istváni pillanatban, amikor és amióta pogány és keresztény, ősi és európai, konzervatív és progresszív, népi vagy urbánus, nemzeti és uniópárti egymásnak feszül. És mivel végső igazság itt nincs, csak kompromisszumok, árnyalatok, helyzetek és pillanatok igazsága, akár mondhatnánk termékeny tézisvitának is, amely ébren tartja a nemzet immunrendszerét és elméjét is, és majd (egyszer, sokára) egy magasabb szintézis minőségébe juttat minket. Másfelől viszont a Sur-Solt-Bese-szerű kiskirály főurak idejétől eredeztethető fókusztalanság, az ország egyéni érdekek mentén széttöredezése megpecsételte magát a történelmünket: se Muhi, se Mohács, se Trianon nincs, ha folyamatosan erős a központi hatalom: nekünk erre csak az első három évszázad Árpád-háza és Mátyás negyven éve adatott.

Amikor Szinetár az előadás végén hirtelen Koppányt is posztamensre emeli, mindenki számára világos kell legyen, hogy nem jó és rossz, hanem adott időben a szűklátókörű és a távlatos vezérek csaptak itt össze. Mindkettőből vagyunk – az operaváltozat képes ezt a konklúziót egyetemessé emelni, a remekmű régi-új ruhájával a közmegegyezés boldog viharaiba öltöztetni, a gyermekkari, de Réka-vezette Himnusszal pedig eleve álló tapsossá tenni. Csak tudja, mi a furcsa, Néném, hisz látta is: utána se ül le senki…

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!”

Szilveszter

origo

Bognár Géza vagyok, a Hirmagazin.eu Online Média tulajdonosa és főszerkesztője. 30 éve foglalkozom írással, korábban írtam különböző témájú esszéket, jövőre jelenik meg az első regényem, a Hittől a keserűségig" címmel. A Hirmagazin.eu Online Médiában írt cikkeimet a hétköznapi emberek gondolati világával, és nemességük egyszerűségével írom, ebben a mai világban nem terhelem olvasóinkat a nehéz irodalmi nyelvvel, hiszen az olvasók nagy többsége pihenni, kikapcsolódni, tájékozódni vágyik, nem pedig "bogarászni" a bonyolult sorok közt. Olvassátok a Hirnagazint, pihenjetek, kapcsolódjatok ki, tájékozódjatok, és akinek valami ötlete van, hogy mely témák hiányoznak médiánkból, szeretettel várom megkeresését a Hirmagazin.eu Online Média központi e-mail címén, a sajtoiroda@hirmagazin.eu e-mail címen.
Exit mobile version