Home Tartalom Barlangok Béke-barlang

Béke-barlang

Aggteleki Nemzeti Park
Aggteleki Karsztvidék
Béke-barlang

A Béke-barlang felfedezésének története már azért is nagyon érdekes, mert ez volt az első olyan előre megjósolt barlangóriás, amelynek felfedezését nem a véletlen vagy egy merész próbálkozó ritka szerencséje hozta meg, hanem a tudományos kutatómunka. Ez a felfedezés egyben a felszabadulás után új alapokon kibontakozó genetikai szemléletű karsztkutatás irányainak a helyességét, módszereinek használhatóságát is bizonyította.
A Béke-barlang felfedezéséhez vezető vizsgálatokhoz különös módon a Baradla kutatásának bizonyos pontatlanságai adták az első ösztönző indítékot. Kessler Hubert „Az aggteleki barlangrendszer hidrográfiája” című kitűnő értekezésében 1938-ban beszámolt arról a klórozási kísérletéről, amellyel Vass Imre múlt századi feltételezését kívánta ellenőrizni a baradlai Styx-patak és a jósvafői Törőfej-völgyben felbukkanó két nagy karsztforrás (Jósva- és Komlós-forrás) összefüggéséről.

A feltételezett összefüggés bizonyítására Kessler Hubert a Styxben nagyobb mennyiségű konyhasót oldott fel, majd a só jelentkezését a forrásokban figyelte. A vízjelzés eredményéről az alábbiakat írta munkájában: A Jósva-forrás „összefüggését a Styx-patakkal nemcsak az áradások és zavarosodások egyidejűsége, hanem sikerült klórozási kísérletek is igazolják”. Majd: „A Komlós- forrás a Styx áradásait, éppen úgy, mint a Jósva-forrás, megérzi. Kisebb vízhozama miatt nem sikerültek tökéletesen a klórozó kísérletek, de időszakos áradásainak, zavarosodásainak és hőmérséklet-változásainak szoros összefüggése a Styx hasonló jelenségeivel, kétségtelenné teszik, hogy a barlangi patak vizének egy része itt bukkan felszínre.”

Már az idézetből is – de a dolgozat egyéb közléseiből is – az derül tehát ki, hogy Kessler Hubert nem hitte el vízjelzésének a Komlós-forrásban mutatkozó eredménytelenségét, s azt e forrás kisebb vízhozamával igyekezett megmagyarázni. Jakucs Lászlót azonban a „nem sikerültek tökéletesen” kifejezés a klórozási kísérletekkel kapcsolatosan nyugtalanította, és ezért 1952 januárjában a vízfestést 20 dkg fluoreszceinnel megismételte. A Baradla Vaskapu-szorosában lévő víznyelőnél zöldre festett Styx-patak egyértelműen csak a Jósva-forrás vizét színezte meg, s a Komlós-forrásban a festék nem jelent meg. Ez az eredmény félreérthetetlenül rávilágított arra a tényre, hogy a Komlós-forrás nem a baradlai Styx-patakból, hanem valamilyen más, addig nem ismert barlangi patakból származik.

Az első vízfestést követően a fiatal geológus nagyarányú és tervszerű karsztvízfestési stratégiát dolgozott ki és hajtott végre az Aggteleki-karszt számos felszíni víznyelőjének a hovatartozására vonatkozóan. Ily módon derítette ki több – korábban a Baradlához tartozónak vélt – víznyelőről, hogy föld alá folyó patakjuk nem jut be a Baradlába, hanem egy más, ismeretlen barlangon át közvetlenül a Komlós-forrást (és csakis a Komlós-forrást) táplálja. Kimutatta, hogy az aggteleki Szár-hegy és Szomor-hegy tövében sorakozó víznyelők csoportjától a jósvafői Törőfej-völgyig egy második nagy barlangrendszer húzódik ismeretlenül a föld mélyében.
Miután a szükséges geológiai vizsgálatokat, méréseket és összehasonlító számításokat Jakucs László a felszíni völgyekben is elvégezte és azokat kiértékelte, nem volt kétséges, hogy az ismeretlen barlangrendszer hol és hogyan lenne feltárható.
Az akkor még teljesen új és szokatlan elmélet alapján kimutatott óriásbarlang létezésének és feltárhatóságának a gondolatát a szakemberek többsége még kétkedéssel fogadta, úgyhogy a bizonyító feltáró kutatás elvégzéséhez 1952 nyarának elején igen szűkös anyagi fedezettel tudott hozzákezdeni. Csakis fiatal barátai önzetlen segítségének volt köszönhető, hogy amikor első számú munkahelyük, a Nagy-völgy víznyelőjének kutatótárója eredménytelenül összeomlott, újabb helyeken kezdhettek ismét munkához.

Végre 1952. augusztus 4-én az elméletileg már korábban meghódított, de mindaddig hozzáférhetetlen, ismeretlen barlangrendszert, új természeti kincsünket gyakorlatilag is felfedezték. A Bíbic-töbör sikeresen kibontott víznyelőkürtőjén át bejutottak az emberszem sohasem látta Béke-barlang egyik gyönyörű mellékágába, az általuk Felfedező-ágnak elnevezett folyosóra, ahonnan már lényegében akadálytalanul érték el a barlangrendszer tágas, kényelmesen járható, patakos Fő-ágát.
Az érdekes és izgalmas felfedezést s annak előzményeit Jakucs László A Béke-barlang felfedezése és a Felfedező utakon a föld alatt című könyveiben részletesen és pontosan ismerteti.
A barlangrendszer felfedezése után egy csapásra megváltozott eddigi nehéz anyagi helyzetük. A továbbkutatáshoz most már jelentős segítséget kaptak, felszereléseket vásárolhattak, és így megkezdődhetett a barlang rendszeres térképezése és tudományos feldolgozása is.
Az eredmények láttán új önkéntes segítő- és kutatótársak kapcsolódtak be a munkába. A Bíbic-töbörben, az új barlangrendszer felfedező nyílásánál egykettőre valóságos sátortábor létesült. Segítségükkel a Béke-barlangot alig fél év alatt teljes hosszúságában feltárták, s elkészítették első térképi felmérését is.
Minthogy a Bíbic-töbör Felfedező-ági bejáratától a Fő-ágig eljutni és abban tovább kutatni már nagyon fárasztó volt, 1954-ben elkészítették a Fő-ág lépcsős bejáratát a Szomor-hegy északi tövében.
A barlang szanatóriumi célokra való igénybevétele azonban egyre inkább szükségessé tette egy vízszintes bejárati táró készítését is, amelyen át az asztmás betegek lépcsőjárás, tehát fáradság nélkül juthatnak be a barlangi termekbe. A Borsodi Szénbányászati Tröszt pontos barlangfelmérése ennek az új jósvafői bejáratnak a megvalósítását lehetővé tette, s elkészült a Béke-barlang második Fő-ági bejárata, a jósvafői Komlós-forrás feletti Kőhorog-oldalban. Ez a bejárat biztosította, hogy a barlang Fő-ágának jelentős szakaszát útismétlés nélkül végig lehessen járni.
Végig a Béke-barlangon

A Béke-barlang jelenleg is aktív, állandóan és teljes hosszában folyó patakvízzel rendelkező, eróziós úton keletkezett karsztbarlang. Kialakulását, jellegét tekintve, a Baradla ikertestvérének kell tekintenünk. A Baradlához képest folyosói keskenyebbek, és benne az óriási növésű sztalagmitok is ritkábban fordulnak elő. Ezek a körülmények nem a Béke-barlang fiatalabb korára utalnak. A két barlangrendszer fő folyosójának átlagszélességi értékei közötti különbség csupán az őket egyidőben alakító földalatti vízfolyások eltérő árvízi hozammennyiségének a következményei. A Baradla aránylag nagyobb sztalagmitbősége viszont oda vezethető vissza, hogy a Baradla időközben inaktív folyosóvá válván, benne a talajról felnövő cseppkövek képződésének a lehetőségei már korábban adottakká váltak. A Béke-barlangnak elkülönült alsó barlangja nincsen. Folyosószelvénye a baradlai tetőszelvény kialakulásával egyidőben kezdett kifejlődni, de a mélyrevágódási folyamat a Béke-barlangnál – a Baradlával ellentétben – még ma is tart. Ezért találunk a Béke-barlangban a Baradlánál nagyobb általános folyosómagasságot (10-12 m) az átlagosnál kisebb folyosószélesség (4-5 m) ellenére is.

A Béke-barlang az aggteleki Nagy-völgy víznyelőjétől a jósvafői Komlós- forrásig terjedő fő-ági folyosóból és a felső szakaszon ehhez csatlakozó három elsődleges és négy másodlagos mellékágból áll. A mellékágak közül a legtágasabb, legkényelmesebben járható a Felfedező-ág folyosója, amelynek átlagos folyosószélessége 80 cm, magassága pedig hat méter. A barlang többi mellékága ennél kisebb méretű és részben nehezen járható.
A Béke-barlang Fő-ága a felső és középső szakaszán kavicsos medrű és talajú patakbarlang. Patakjának, a Komlós-pataknak a vize télen-nyáron egyformán kb. 9,5°C-os hőmérsékletű karsztvíz. A Fő-ág legfelső, kb. 800 m-es szakaszán, néhány nagy teremtől eltekintve, a folyosó átlagos szélessége csak 2-3 m, magassága pedig 6-8 m. Itt különösen erősen színlős kifejlődésű és kanyargós a folyosó. A Fő- ág középső szakaszán (a Felfedező-ágtól a Kötélhágcsós-szifonig) azonban a folyosó méretei jelentékenyen megnőnek. Benne sok kiszélesedés és sziklaomlásból létrejött hegy található. Gyakoriak a szifonmedrek és a hozzájuk tartozó, magasabb helyzetű szifonkerülő régi patakmeder járatok is. De a középső szakasz érdekes jellegzetessége a mennyezetben megfigyelhető álfenekek előfordulása is. E több ponton észlelhető teraszjelenség legszebb kifejlődésben a Vaskapu és a Bronzkapu közötti szakaszon tanulmányozható. Az álfeneket, amely felett a legtöbb helyen elkülönült felső barlangi folyosószakasz húzódik, mésztufa és mésztufával összecementezett kvarckavics képezi. Néhol nagyobb mészkőtömbökből áll, amelyeket ugyancsak mésztufa tart össze. Máshol a felső patakos járat folyosóitól, és különálló, saját lefutási irányú folyosószakaszokat alkotnak. Lehetséges, ez ma még nincs kiderítve, hogy valamelyik ilyen felső járati elkanyarodás valaha a Baradlához torkollott, s többé nem tért vissza a Béke-barlang mai folyosójára.

A barlang középső szakaszában elég sűrűn fordulnak elő lépcsős vízeséseket szolgáltató mésztufagátak, amelyek a mögöttük levő patakszakasz vizét hosszabb távon visszaduzzasztják. A Porcelán-folyosóban például egy ilyen mésztufagát miatt kell több mint száz métert térden felül érő vízben gázolnunk. A szakasz legszebben fejlett mésztufagátja az Öttufa lépcsős vízesésrendszere.

A tufagátak napjainkban is fejlődnek, elsősorban azokon a helyeken, ahol a medernek az átlagosnál nagyobb az esése. Megfordítva is áll azonban a dolog: ahol a tufagátak kifejlődnek, ott éppen ezek miatt alakul ki a meder esésében lépcsősség. A nagyobb magasságban a jelenlegi patakszint felett 4-5 m-rel feljebb megfigyelhető erodált sztalaktitok (pl. Szigony) képződését is azzal magyarázhatjuk, hogy a cseppkő kifejlődése után az alatta levő mederszakaszban mésztufagát nőtt, amely idővel annyira felduzzasztotta a patak vizét, hogy annak szintje árvízkor elérte a felülről lógó sztalaktitot, és erodálta azt. Ugyanezzel a jelenséggel magyarázhatjuk a vízfenékről felnövő állócseppkövek problémáját is a tavas szakaszokban.

A középső szakaszban nagyon érdekesek még a csepegő víz által létrehozott agyagpiramisok és agyagsztalagmitok, a levegőben lebegő vízszemcsékből keletkezett borsócseppkövek, valamint a cseppkő gombák és tüskés cseppkövek (pl. Sündisznó).
A Béke-barlang középső szakaszának üledéke általában kvarcanyagú kavicsból és homokból áll. Agyagos patakfenék csak rövid szakaszokon, leginkább a mésztufagátakkal duzzasztott magasabb vízállású részeken mutatkozik. A szifonkerülő ágakban, felső járatokban és az árvizek által csak ritkán vagy sohasem érintett folyosószakaszokban azonban általános az agyag.
A béke-barlangi Fő-ág alsó, egyben leghosszabb szakasza (a Kötélhágcsós-szifontól a Jósvafői-kijáratig) az előzőekhez képest egészen új jelleget mutat. Az átlagos folyosószélesség itt 5-6 m (bár a Búvárruhás-szifon környékén vannak lényegesen szűkebb folyosószakaszok is), de a járat magassága is ezzel együtt kb. 5-6 m-re alacsonyodik. Ebben a szakaszban találhatók a legnagyobb termek.

A tufagátak jelentősége ugrásszerűen megnő, s ezért az alsó szakaszban szabad folyású patakmederrel már alig találkozunk. Az egymás után sűrűn következő tufagátak lépcsős tavakká duzzasztják a patak vizét. A vízmélység is megnövekszik. Az alsó szakaszon átlagosan 1,0-1,5 m mély a víz a tufagátak szűnni nem akaró tavaiban. A legalsó ismert szakaszban néhány nagyméretű sziklaomlás, ismét kavicsos medrű tágas folyosó, valamint egy nagyméretű üreg, a béke-barlangi Óriás-terem található. E terem közepén függőleges helyzetű minaretként mered felfelé a talajból egy jókora sziklahasáb, a mintegy tíz méter magas Világítótorony. Az alsó szakasz legutolsó termeiben viszonylag sok az agyagfelhalmozódás. Ide torkollik a barlangrendszer jósvafői mesterséges bejárata is, amelyet ma a gyógykúrázók használnak.

A Béke-barlang ugyan a közönség számára még nem nyílt meg, de kutatási céllal az OKTH engedélyezheti kisebb csoportok látogatását.
Béke-barlangi kirándulásunkra az 1954-ben megépített mesterséges fő-ági Bejáraton át indulunk el. A tömör, huzatfogó vasajtó elhagyása után mintegy 20 m-t haladunk lefelé a betonlépcsőkkel járhatóvá tett kényelmes lejtaknában, s máris a Pokol-szakadék felett átívelő acéltestű viadukton járunk. Alattunk nagy mélységben látható a terem feneke.
A viadukt elhagyása után ismét mesterségesen kihajtott tágas lejtaknában haladunk egyre mélyebbre. Mintegy 40 m-rel a bejárati szint alatt érkezünk be a Béke-barlang főfolyosójára.

A barlangfolyosón balra, a barlang felső vége felé mintegy egy kilométeres utat tehetnénk meg, mi azonban most jobbra fordulunk, és a patakfolyás irányában lefelé követjük az igen változatos barlangalagutat. A mennyezeten retek alakú cseppkövek dús képződménycsoportja látható, a falakon pedig színes, szép cseppkőbekérgezések. Árvíz rongálta betonlépcsők következnek, s máris a Pokol-szakadék fenekén állunk. Lépcsősorunk innen ismét lefelé vezet. A sziklafalakon csodálatos csillogású, bámulatos színű, kristálytiszta képződmények vannak. Rendkívül sok az „üvegcseppkő” is. A mintegy vízcsepp átmérőjű, de néha egy méter hosszúságra is megnőtt sztalaktitok sűrűn ereszkednek alá a mennyezetről.
A lépcsősor aljától kezdve utunk most már vízszintessé válik. Lent járunk a patakmederben. Vizet azonban itt még nem észlelünk, az ugyanis a talajt képező mészkődarabok hézagaiban, alattunk folyik. A barlangfolyosó keskeny és rendkívül magas. Fejünk felett, ha lámpánk erős fényt ad, beékelődött óriási sziklatömböket világíthatunk meg.

Hamarosan elérjük a Nagy-tufagát kristályos mésztufadombját, amely mintegy 17 m hosszúságú, 4-5 m szélességű és másfél méter magasságú hófehér tömegével az aggteleki barlangok egyik legszebb képződménye. Csipkés szélein, körös-körül egyre csak pereg a karsztvíz. Felületét sok ezernyi kristályocska által elgátolt apró tetarata tavacskák alkotják.
Ettől kezdve már a patak kavicsos medrében, vízben gázolva sietünk tovább. A Narancs-zuhatag színéről nyerte elnevezését. A cseppkövek egyébként mindenütt annyira sűrűn nőttek, hogy szinte nem is látunk szakaszt, ahol nagyobb felületen szabad lenne a mészkőszikla. A mennyezetről, mint a napsugár kévéi, nyúlnak alá a sztalaktitok ezrei.

A Nagy-kanyonban a barlangfolyosó két párhuzamos, függőleges fala kb. 50 m magasságig követhető. A Békás-szorost idéző keskeny sziklaszurdok falaiban, ameddig csak lámpánk fényénél felláthatunk, mindenütt vízszintes, hosszan futó sziklateraszokat figyelhetünk meg.
Általában 20-30 m-enként, csaknem derékszögben, irányt változtat a barlang. A Vörös-termek, majd a Megfagyott-vízesés a csipkés Derelyefülekkel, a színpompás Gyertyatartó, a Sápadt tehéntőgy, az Amfora és a hatalmas Vívótőr nevű cseppkőképződmények következnek.
Rövidesen elhagyjuk a 728 m hosszú Felfedező-ág torkolatát. Ebben a mellékágban bújik meg többek között az eddig ismert legnagyobb és legszebb cseppkő függöny, a közel háromméteres pompás Vörös lobogó. A Felfedező-ág torkollása után a Fő-ág méretei tovább szélesednek. Ropogós, sima kavicsszőnyegen haladunk. Valóságos szőlőlugasként függ a mennyezeten a Tüskéscseppkő-rengeteg, nem sokkal odébb pedig egy legalább két tonna súlyúra becsülhető sztalaktit lóg alá a magas mennyezetről: Damoklesz kardja.

Meseszép szakasz következik ismét. A Cseppkőkápolna kapujában egy vaskos, de az árvizektől szeszélyes formájúvá erodált, valósággal rongyolt sztalaktitcsonk fogad. Mögötte pedig a terem szemközti bemélyedése oltárra emlékeztet. Balján hosszú, egyenes, fehér Gyertyaszálak állnak. Ha pedig felfelé tekintünk, az egész roppant szilafalat eltakaró, rendkívüli méretű cseppkőzuhatagról már magunk is kitaláljuk, hogy az csak a Nagyorgona lehet.

A Cseppkőkápolnából továbbhaladó barlangfolyosó a Csukaszárító. Ennek végén rálátásunk nyílik az egyik legkedvesebb cseppkőcsoportra: a Cseppkő-óvodára. Mintegy hat méteres hosszúságú sziklaeresz előrenyúló pereméről lóg alá itt a több ezer, pontosan egyforma vékonyságú üvegcseppkő.
A Dögkeselyű után az Elvarázsolt kastélyba jutunk. A kékesen fehér cseppkövek légióinak társaságában sárga, barna, vörös, szürke, sőt zöldesfekete csillogású kőcsapok merednek.
A Cseppkő-várat elhagyva, egy jókora terembe, a Felhőszakadás-csarnokába lépünk. A hely nem mindennapi nevét azokról a pompás üvegszerű csapokról nyerte, amelyek annyira sűrűn nyúlnak alá mennyezetéről, mintha valóban egy felhőszakadás vízsugarainak özönét szemlélnénk. Innen nyílik a színpompás Kőgombás-kapu, amelyen át egy nagy, sötét terembe jutunk. Ösvényünk átkapaszkodik a terem omladékhegyén, majd továbbsétálva a Tündérvárban gyönyörködhetünk. Ezután széles, sima aljú terem következik, neve Avató-terem. A barlangkutatók ünnepélyes felavatásának szertartása ezen a ponton már-már hagyományossá vált.

Innen kétféleképpen folytathatjuk az utat. Vagy visszafordulunk és a már ismert úton át a felszínre megyünk, vagy pedig továbbhaladunk a Béke-barlang még nagyon hosszú, változatos, de mindig új és szép folyosóján. Hogy azután végül meddig jutunk el, az már csakis elszántságunk és kitartásunk kérdése. A patak vízmélysége ugyanis beljebb egyre nő. A jósvafői kijáratig pedig a túra kb. tíz órát vesz igénybe, s eközben egy-két vízzel telt szifont is át kell harántolnunk (Búvárruhás-szifon stb.) A fáradtságot természetesen még így is bőven megéri a látványosság.

Sajátos élővilág

A Kovács István által vezetett múzeumi biológuscsoport mindjárt a felfedezést követő napokban elvégezte a barlangifauna-gyűjtést. Ekkor a Béke-barlang élővilága még a legzavartalanabb ősi állapotában, együttesében volt tanulmányozható, az azóta megnyitott bejáratokon át egyre nagyobb számban bekerülő idegen „véletlen barlangi vendégek” zavaró jelenléte nélkül. Már ezek az első vizsgálatok is azt mutatták, hogy a Béke-barlang állatvilága lényegében nagyon hasonló a Baradla élőlényeinek társaságához. Az állandó barlanglakók közül a Béke-barlangban is nagy számmal került elő a Baradla jellegzetes vakrákja, és még néhány más, a Baradlára jellemző fehér, vak, alsórendű rovar. Ezeknek alapján biológusaink arra a következtetésre jutottak, hogy a két barlangrendszer valaha talán összefüggött egymással. Hogy azonban ez a biológiai következtetés mennyire állja meg a helyét, ma még vitatható dolog, annál is inkább, mert a pokoli vakrák később a biztosan különálló és területileg is távolabb eső égerszögi Szabadság-barlangból is előkerült. Mindenesetre érdekes és elgondolkoztató adat.
Az állandó barlanglakó állatokon kívül több barlangkedvelő faj is előkerült, néhány olyan, amely a Béke-barlangon kívül idáig egyáltalán nem volt ismeretes hazánk területén. Ezek a gyűrűsférgek csoportjába tartoznak, s baradlai hiányuk más oldalról éppen a két barlangrendszer különálló volta mellett bizonyít.

Érdekes, hogy az első biológiai gyűjtőexpedíciókon a barlangi vendégek csoportjába tartozó állatfajok közül mindössze csak két béka és egy ugróvillás rovarfaj került elő, amelyeket minden bizonnyal a tavaszi árvíz sodorhatott le a barlangba. A későbbiekben ez az eredeti arány megváltozott, miután néhány év alatt jelentősen megszaporodott a barlangi vendégek száma. 1956-ban már az első denevér is beköltözött a Béke-barlangba. Azóta több alkalommal is találkoztunk a barlang patakjában úszkáló tarajos gőtékkel, sőt két esetben, akárcsak a Baradlában, egerekkel is.

A Baradlában tenyésző kalaposgomba-fajok a Béke-barlangban ismeretlenek. Penészgombáinak megismert száma viszont meghaladja a baradlai fajtákat.
A Béke-barlangban fosszilis, kövült állati csontok eddig nem kerültek elő, noha ez irányban elég alapos kutatások folytak a legkedvezőbb helyek üledékeiben. Ez a tény azt bizonyítja, hogy e barlangrendszer az ősidőkben sem volt nyitott. Felszíni kapcsolatait mindig csak a víznyelők sziklarései és a kőzet szellőzőrepedései jelentették.
A Béke-barlang gyógyhatása már az 1952-es kutatási időszakban feltűnt. A kutatók sok esetben teljes napon át mellig érő 10°C-os hideg vízben dolgoztak, sőt tagjaik nemegyszer az érzéketlenségig elgémberedtek, mégsem fázott meg közülük egyetlen esetben sem senki. Sőt néhány alkalommal lázas, máshol szerzett meghűléses megbetegedéssel bemenők is mindig gyógyultan jöttek ismét a felszínre. Az egyre gyarapodó megfigyelések azután azt is bebizonyították, hogy e barlang levegője leghatásosabban a tüdőasztmát és a bronchitiszes jellegű betegségcsoportokat gyógyítja.
Jakucs László erre a megfigyelésre felhívta a megfelelő szakorvosi szervek figyelmét. Így a debreceni klinika Gyógyszertani Intézetének kutató munkaközössége az érdekes és feltűnő jelenséget már 1953-ban alapos kivizsgálás alá vette. A barlang levegőjében levő penészgombaspórák, valamint a talajban tenyésző alacsonyrendű talajgombák részletes és pontos vizsgálata során Oláh Dániel és Vályi-Nagy Tibor professzorok mutatták ki, hogy a Béke-barlangban mintegy 72 féle, részben eddig ismeretlen fajhoz tartozó penészgomba él, amelyeknek egyike-másika igen nagy hatású, részben addig ismeretlen, számunkra új antibiotikumot termel. Ezek közül a debreceni kutatók kitenyésztettek egyidejűleg Grahm-pozitív és Grahm-negatív penészfajokat is. (Ezekből állították elő a Biogál Gyógyszergyárban a Grubilin nevű gyógyszert, amely Gruby Dávid múlt századi nagy magyar gombatudósról kapta elnevezését.)
Az 1950-es évekhez képest természetesen sok tekintetben tovább fejlődött a tudomány, s azóta rengeteg különféle egyéb vizsgálatot is elvégeztek mind a Béke-barlangban, mind pedig egyéb olyan barlangokban Magyarországon és külföldön, ahol a szpeleoterápikum hatótényezőit kutatni lehetett. Ma a pulmonológus szakorvosok többsége a Béke-barlang és még néhány más hasonló hatású „asztmabarlang” terápikus hatáskeltését több tényező egymást kedvezően erősítő komplex érvényre jutásában látja.
Jakucs László a barlangi levegőben lévő nedvesség sajátos kémiai összetételében látta a gyógyulások legfőbb okát. Már az 1950-es években pontos mérésekkel ki tudta ugyanis mutatni, hogy roppant jelentékeny nagyságrendi és minőségi különbségek mutatkoznak a terápiailag hatékony és a hatástalan barlangok légnedvességének vegyi alkotóiban. A gyógyhatásúnak bizonyult Béke-barlangból nyert kondenzvíz például általában mintegy tízszer több kalciumiont tartalmazott a Baradlából gyűjtött kondenzvíz mintáinál, s jóval magasabb volt a Béke-barlang légnedvességének hidrokarbonát-tartalma is. Vizsgálatai egyenes arányú összefüggést mutattak ki a légzőkúra terápikus hatékonysága és a légtérből nyert víz kalciumtelítettségi mutatói között.

Igazolódott tehát, hogy a gyógybarlang levegőjére jellemző nagy oldottmésztartalomnak legalábbis döntő szerepe van a Béke-barlangban kezelt légúti betegségben szenvedők állapotára. Feltételezhetően a nyálkahártyákkal és a hörgők hajszálérhálózatával közvetlen érintkezésbe jutó ionizált kalciumos oldatok görcsoldó, gyulladásgátló, nyákoldó és fertőtlenítő szerepe juthat itt érvényre.
A mészsóknak a barlangi légnedvességbe való bejutását a Béke-barlangnál olyképpen tudjuk elképzelni, hogy a magas mennyezetről állandóan csepegő telített karsztvízcseppek lehullásukkor erősen szétfreccsenve porlódnak, s a parányi vízgömböcskék a barlang levegőjében lebegve, azt erősen nedvessé teszik. Fokozhatja ezt a hatást a Béke-barlangban a patak rengeteg apró vízesése is, hiszen az ilyen zuhogóknál megint csak nagy mennyiségű mészdús víz porlasztódik a levegőbe. Nem csoda tehát, hogy a tömeges idegenforgalommal meg nem zavart és egyébként is csak lassan cserélődő levegőjű, nagy kiterjedésű vizes barlangrendszer légterében ily módon idővel tetemesen feldúsul a mechanikusan szétporlasztott cseppkőépítő karsztvíz.

A Béke-barlang hazánk első gyógybarlangja. Terápiás célra jelenleg két termét használják, ezek alapterülete 340 m², légtérfogata 1050 m³. Néhány évvel a felfedezés után a gyógykezeléseket már orvosi felügyelet mellett megkezdték, és a Bányaipari Dolgozók Szakszervezete, valamint a Borsodi Szénbányák Vállalat támogatásával mai is végzik. A jósvafői barlangbejárat kiépítésével és az 51 fő befogadására alkalmas bányászüdülő rekonstrukciója révén lehetővé vált a szervezett és rendszeres klímakezelés. Az edelényi tüdőgyógyintézet és a megyei egészségügyi vezetés irányításával 1959 és 1980 között 5300 beteg részesült gyógykezelésben. A hazai és külföldi jelentkezőknek ez csupán kis hányada.
Dr. Adorján Barna bányaüzemi főorvos jelentése szerint a beutalt betegek három napig napi öt órát töltenek a barlangban, félórás szünettel. A barlangkúra hatását, a betegek állapotát, köhögés köpetürítés, nehézlégzés, fulladás, gyógyszerszedés változását hetenként rögzítik. Felvételkor és távozás előtt légzésfunkciós vizsgálatot végeznek. Felmérései alapján 40% tartósan, 33% pár hónapig, 15% csak a kúra alatt volt panaszmentes, és 12%-nál nem volt értékelhető változás. A táppénzes helyzet vizsgálata azt mutatja, hogy a kezelt betegek több mint egyharmada, 40-60%-a a kúra után nem volt légzőszervi betegség miatt táppénzes állományban, az egy főre eső évi átlagos táppénzes napok száma pedig a kúra előtti 42-ről 24 napra csökkent.

Túraidő mintegy két óra. Jelenleg szükséges lábbeli: gumicsizma. A bejárati vaskapu elhagyása után néhány betonlépcsőn haladunk lefelé, majd keresztülmegyünk a 45 m mély Pokolszakadékot átívelő acél Viadukton. Innen utunk lépcsősoron, újabb mesterségesen vájt lejtaknában vezet le bennünket a barlang Főágának talajára. A patakfolyás irányát követve, rövidesen leköti figyelmünket egy csodálatosan szép, frissen esett hó csillogására emlékeztető sztalagmit-képződmény, a Béke-barlang őre. Innen kezdve már nem győzünk hová nézni. A magasba ívelő függőleges sziklafalakon ragyogó narancsszínű függönyöcskék, viasszerűen áttetsző és mindenhol csak csillogó és tükröző, gyémántszerű kristályos képződmények szinte azt a hatást keltik bennünk, hogy nem is barlangban, hanem valami mesebeli elvarázsolt kastélyban járunk. A cseppkőképződések csipkefinomsága, színeinek tobzódó pompája és szivárványos villogása talán jobban lenyűgöz, mint a baradlai kolosszusok világa. Néhány méter után megpillantjuk a Nagytufagát 2 m magas, 17 m széles hófehér kristálydombját, amelynek csipkés szélein gyöngyöző vízesés függönye pereg alá.
Innen kezdve, minthogy a barlangban betonutak még nem épültek, helyenként a patak kristálytiszta vizébe is belegázolva sétálunk tovább. Jobbra most egy narancs színű cseppkőzuhatagra leszünk figyelmesek, majd végighaladva egy beláthatatlan magasságú folyosószakaszon (Grand-Canon), a mesés szépségű Vörös-terembe érünk. Itt a karminvörös cseppkőlepel úgy vonja be a fehér cseppkőalakzatokat, mintha hóemberek csoportját vérrel permetezték volna.

Utunk számtalan kanyarodóval hívogat egyre beljebb és beljebb a mesés ismeretlenbe. Rövidesen elhagyjuk a Felfedezőág torkolatát, majd tágas és magas termeken keresztülhaladva elsétálunk a Damokles kardjának nevezett 7 m-es függő cseppkőóriás alatt. Megcsodáljuk a Cseppkőkápolnát a Nagy-orgonával, az ezernyi üvegcsőszerű sztalaktitból épült csillárszerű Cseppkő óvodát, Dávid és Góliát alakjait, mígnem az Elvarázsolt-kastélyba jutunk. Itt a kékesen fehér cseppkövek légióinak társaságában sárga, barna, vörös színű cseppkőzászlócskák vékony függönyeit világítja keresztül lámpásunk. Kevéssel odább, a Kőgombás kapunál, ki tudja hányadszor állapítjuk meg ismét, hogy ennél tündéribb helyet még nem láttunk. Az áttetsző piros porcelánokra emlékeztető anyagú cseppkőnyelvek színei és formái lágy harmóniában olvadnak össze a hamvasan domborodó egyéb cseppkőalakulatokkal, s mindez a víz mélyzöld tükrében megkétszereződik.
Nagy, sötét terem következik most, jobboldali falán a Tündérvárral, majd a széles, simafenekű Avató-teremben fejezzük be gyönyörű túránkat.

Egy túrázó naplójából:

Az egyik nagy kedvenc! De melyik barlang nem az annak, aki ráérzett a földalatti világ „ízére”ő
A megközelítése egy 2-3 km-es gyaloglást igényel a főúttól, ami nagyon szép borókáson vezet át. A Béke aktív vízfolyásos barlang, ami azt jelenti, hogy a víz itt bizony természetes velejárója a túrának. Egy nagyon hosszú kiépített lépcsősoron lehet lejutni a barlangba és innen többnyire kis szinteltérésekkel szinte „vízszintesen” haladhatunk. Az első vízfelület először izgalmat váltott ki a társaságból, mivel ez volt az első valóban vizes „vizes-barlangunk” – a Baradlában előtte már jártunk, de az akkor száraz volt. Kezdetben mindenki megpróbálta a vizet a gumicsizma külső felén tartani, de mikor rájöttünk, hogy ez nem fog menni, beletörődve inkább a látnivalókkal foglalkoztunk. Nagyon lenyűgöző egy természetes, kanyargó, változó méretű alagútban sétálni, ahol az ember léptei nyomán csobog a víz, ami bizony legalább térdig ér (kezdetben). Itt csend és nyugalom van, de érzékeli az ember a közeli sziklafalakat.
„Emberi léptékű” a barlang, nem sokat kell tájékozódással foglalkozni, hiszen a patakban haladunk. Itt is volt viszont egy hegynyi agyagos terület, ahol az elődök térdig érő lábnyomaiban lehetett csak továbbhaladni, majd vaslétrás leereszkedés következett. Ezután folytatódott a víz végestelen-végig. Változatos mésztufagátakat hozott létre a patak, amelyek szinte kisebb medencékre, tavakra szabdalták szét a medret. Nekem nagyon megtetszett ez a barlang és a száraz időjárásnak hála nagyon mélyen be is tudtunk hatolni biztonságos, combig (néhol legfeljebb derékig) érő vízben. A patak szeszélyesen kanyargott és hol itt, hol ott bukkantak fel cseppkövek.

Mérni nem tudtuk a távolságot, de az alacsony boltozatú „kapuk” miatt magasabb vízállásnál több száz méterrel rövidebb lett volna a túra. Visszafelé iparkodtunk, hiszen a patak nem éppen ideális fürdővíz volt a maga 8-10C-os „melegségével”. Kiérve a 35C-os hegyoldalra már megbántuk a sietséget. :)

Forrás:Wikipédia; Képek: Google;
Korrektúra: www.hirmagazin.eu;

Cím: Béke-barlang
Tel: 0036705322177
E-mail: szerkesztoseg@hirmagazin.eu
Web: www.hirmagazin.eu

Exit mobile version