A talányos Lucien Herr
A québeci információs szakemberek közül kevesen dicsekedhetnek azzal, hogy tudják, kicsoda Lucien Herr (1864-1926). Pedig egyike volt azoknak a szellemi vezéralakoknak, akik Franciaországban a 19. század végén és a 20. század elején, a társadalmi és kulturális eszmék áradásának időszakában jelentős hatással bírtak. A visszahúzódó, rejtőzködő személyiségű Herr, nem hagyott maga után életművet. A párizsi Ulm utcai irodája adott keretet ahhoz, hogy a maga módján részt vegyen hazája társadalmi és politikai jövőjének alakításában, és míg mások nagy erőfeszítéssel igyekeztek magukat ismertté tenni, ő háttérbe húzódott”, úgy és annyira, hogy létezésének kereteit ma, majdnem nyolcvan évvel a halála után is nehéz megrajzolni.
1864-ben született Elzászban, tanító apja kispolgári kereskedő és iparoscsaládból származott. Lucien Herr a feltörekvő francia elit körében találja magát, amikor az „École Normale Supérieure” diákja lesz, ahol 1886-ban kitüntetéssel szerzi meg filozófiatanári képesítést. Németországi tanulmányút után 1888-ban nyeri el azt az állást, ami után már néhány éve hevesen vágyik: az „École Normale Supérieure” vezető könyvtárosa lesz. Itt is marad egészen 1926-ban bekövetkezett haláláig.
A könyvtáros
A szenvedélyes óhaj, hogy inkább könyvtárossá, mint tanárrá, politikussá vagy íróvá váljon, elképeszti a hozzá közel állókat: hogy az ördögbe lehet, hogy valaki, aki ilyen tehetséges és intelligens, könyvtáros akarjon lenni? Egy ilyen kérdésfelvetés bizonyára irritálhat bennünket, információs szakembereket és sejteti egy nem mai eredetű foglalkozás értékeinek félreismerését.
„Hogyne csodálkoznánk azon, hogy a szárnyaló tehetségű Lucien Herr ilyen makacsul keressen egy alárendeltnek látszó pozíciót? Mivel magyarázható, hogy ez a kiváló elme, Hegel és Platón kiváló ismerője, aki egyetemi érvényesülést is ambicionálhatna, elszántan könyvtáros akar lenni egy olyan képzőintézményben, ahol – elbizakodottság nélkül – a legmagasabb posztokat is betölthetné?” – teszi fel az igencsak reális kérdést Charles Andler, a Herr életéről írott művében.
Könyvtárossá lenni, méghozzá ilyen szellemi adottságokkal: a kérdést talányként kezelik az erről a sehová sem besorolható intellektuelről szóló írások. Mindenesetre, azzal a bizonyos misztériummal ellentétben, amely a Herr által a környezetére gyakorolt befolyásban nyilvánul meg (erről később még beszélünk), foglalkozásának megválasztása csak félig ad választ a kérdésre. Aki könyvtáros, különösen egy felsőoktatási intézményben, az tudja, hogy ez ideális hely az intellektuális kíváncsiság kielégítése mellett arra, hogy gondolatait a tanultakkal összevesse. Lucien Herr sem tévedett, mikor meglátta ennek a tekintélyes főiskolának a könyvtárosi posztjában azt a tökéletes terepet, amire azért vágyott, hogy a kor társadalmi és szellemi áramlatainak közepébe kerüljön. A kétkedők számára ezzel egyszer és mindenkorra kijelentve: könyvtárosnak lenni annyit jelent, mint benne lenni a fősodorban!
A könyvespolcokkal zsúfolt munkahelyére immár hivatalosan is >beiktatva<, Lucien Herr ettől fogva olyan gondot visel az Ulm utcai gyűjtemény fejlesztésére, hogy az "a magas kultúra leghatékonyabb eszközévé" váljon, a legkülönbbé, amilyen Franciaországban valaha is volt. Ennek érdekében készen állt arra is, hogy eltűrje azokat a szemrehányásokat, amelyeket a beszerzésre fordítható költségvetés gyakori túllépéséért kapott. Charles Andler, egyike legközelebbi barátainak, a következőképpen magyarázta ezt az idealista kulturális látásmódot, amelyet egyébként osztott Herr-rel, és amely ma is borzongásra késztetne nem egy hatalmasságot: „Amikor egy magas kultúrához tartozó mű veszélybe kerül, szóba se jöhet, hogy a költségvetéséből néhány millió frank hiányzik: akkor adósságot kell csinálni.” A Herr által követett gyűjteményfejlesztési elvek lényege, hogy gyarapítást a felhasználói igényekre alapozzák, egyúttal ezeken az igényeken túl is mutattak, állandó pedagógiai gondossággal megelőzve az észrevételeiket is. Lucien Herr a gondolkodás befolyásolására törekedett, de nem csupán úgy, hogy a kutatást az élő vitákban kifejtett nézetekkel irányítsa, hanem a könyvtárba behozott művek által is.
„Úgy tekintettem ezt a könyvtárat, mint egy élő szervezetet, amelyet módszeresen erősíteni és fejleszteni kell Mindig úgy gondoltam, hogy a (könyvtárat) irányadó, felvilágosító és ösztönző és nem csupán követő szerep fűzi a (főiskolai) munkához. A hallgatók munkájának új irányai, tudományos érdeklődésük kiszélesedése, a történeti munkák, különös tekintettel a kortárs történelemre, a filozófiára, a szociológiára, amelyek mostanáig a főiskola büszkeségei voltak – mindezekre a munkákra lehetetlen lett volna vállalkozni, ha nincsenek azok a források, amelyeket a könyvtárunk tizenöt éve rendelkezésre bocsát. Ebben találom meg erőfeszítésemnek egyfajta elismerését és jutalmát.”
Charles Andler és a főiskola más régi hallgatói szerint Lucien Herrnek a „kisujjában volt” a könyvtári gyűjtemény, úgy értve ezt, hogy mindig mindenről referálni tudott a hallgatóknak a tárgy fontosságától függetlenül, legyen egy frissen kiadott könyvnek adott fejezete vagy egy folyóiratcikk. Az információs szakembereknek egyik tipikus „lelki kényszere”, nevezetesen mindent elsőként megismerni, belőle sem hiányzik. Lucien Herr tudásában egyesülni látszik az ‘információs bulimia’ és az informáltak kevélysége: „ő is ellenállhatatlan szükségletet érzett arra -ne titkoljuk ezt a jellemvonást-, hogy valamilyen tudást elsőként vagy egyetlenként birtokoljon, megelőzhetetlenül gyors legyen minden fontos tudományág információinak feltárásában. Nem viseli el, ha hozzá képest valaki többet tud vagy előbb értesül valamiről.”
A szocialista értelmiségi
Ha megrajzolnánk a 20. század elejének intellektuális térképét, Lucien Herr az egyik központi helyet foglalná el Marcell Mauss, Émile Durkheim, Jean Jaures, Léon Blum, Charles Péguy és Charles Andler oldalán – jóllehet életművet nem hagyott az utókorra és a könyvtárin kívül nem viselt más hivatalt. Lucien Herr őstípusa az elkötelezett gondolkodónak, aki szellemi síkon és gyakorlati akciókban is kivette a részét, ott volt az egyetemi szocialista mozgalom eredeténél.
Húszas éveinek derekán, a főiskola könyvtárában nemrégen elfoglalt posztján az önkényuralom ellenes és a korporatív testületek iránti érdeklődése arra sarkallják, hogy állást foglaljon Jean Allemane-ra tekintettel és csatlakozzék a forradalmi szocialista Munkáspárthoz. Teszi ezt 1894-ben, olyan zavaros társadalmi légkörben, amelyben a munkásmozgalmak a xenofóbia és a növekvő antiszemitizmus mentén haladnak, Dreyfus kapitányt a németekkel való titkos kapcsolatfelvétel vádjával illetik, majd a Haditanács hamis tanúvallomás alapján elítéli. Jóval azelőtt, hogy Zola megjelenteti a L’aurore-ben a „J’accuse”-t, Herr kiáll Dreyfus mellett. Néhány vele azonos oldalon álló értelmiségit összegyűjt és módszeresen szervezi a perújrafelvételért indított mozgalmat. Az „Ügy” lehetőséget ad Herr számára, hogy meggyőző képességét teljesen kibontakoztassa, megnyerve őket egy becsületes, az egyetemes igazság értékeit jelképező ügynek, amelyet ettől kezdve az elkötelezett értelmiségiek új generációja védelmez. Bár látszatra egyszerű politikai konfliktus van szó, a Dreyfus-ügy egyben az értékek összecsapása is, „ahol az igazság, az igazságosság és az emberi jogok védelme kerül szembe az államérdekkel és az elfogult hazaszeretettel: a Dreyfus-pártiak (értelmiségiek, radikálisok, szocialisták, zsidók, egyházellenesek) szemben a Dreyfus-ellenesekkel (hadsereg, igazságszolgáltatás, katolikusok, nacionalisták, antiszemiták)”. A Dreyfus-pártiak tábora a szenvedélyesen elkötelezett Herrt hatalmas munkára sarkallja: miután mozgósítja az író Charles Péguy-t, azután meggyőzi az addig semlegességet hirdető szocialista Jaurest, hogy csatlakozzon az ügyhöz. A gondolkodásban és harcos aktivitásban edzett szocialista, „a tudósok folyamatos konspirációjában a titoktartó munkában szakértő” Herr ettől kezdve teljes tudását – nevezetesen a filozófiait, a germanisztikait, a történetit és a pedagógiait – kortársai, barátai, a hallgatók vagy a politikusok szolgálatába állítja.
Herr szellemi elkötelezettsége egyaránt megnyilvánul több folyóirathoz kötődő kitartó közreműködésben: először a Le Parti Ouvrier -ba ír Pierre Breton álnéven, majd vegyesen a La Revue de Paris -ba, a La Revue Critique -be, a L’Année Sociologique -ba, a L’Histoire Socialiste -ba és abba a L’Humanité -ba, amelyet Jaures-zel közösen alapít 1904-ben. Más oldalról közreműködik olyan széles látókörű kiadványokban, mint amilyenek a L’Histoire de la France Contemporaine és a L’Histoire Socialiste, és amelyre a „közreműködés” szerény kifejezés a főiskola Pedagógiai Múzeumának korábbi igazgatóhelyettese szerint:
„[Herr] vérbeli szerzőnek bizonyul a L’Histoire socialiste-nak mindabban a tizenhárom kötetében, amelyet Jaures irányítása alatt jelentettek meg. Herr >házhoz szállította< az anyagot, a szocialista népvezérnek csak fel kellett használnia."
Lehet igaz a feltevés vagy nem, az egyformán gondolkodók kicsiny és zárt csoportjában Lucien Herr joggal testesíti meg a múlt század eleji Franciaországban megújuló szocializmust. Herr pályaíve alkalmas az 1870-1914-es történelmi időszak, a francia szocialista mozgalom, e szocializmusnak a munkásság és egész Franciaország szempontjából vizsgált szellemi hozadéka áttekintésére.
A szellemi irányító
Főiskolájának falaitól indulva, ahol befolyása volt az intézmény munkájára csakúgy, mint a tanszékvezetői kinevezésekre, eljuthatunk a politikai színterekig, ahol lendületesen játssza a befolyásos döntéshozók tanácsadójának szerepét, a mi könyvtárosunk szürke eminenciásnak látszik. Az, akiben egyesek a huszadik századi kommunista értelmiségiek elődjét, Jaures megtérítőjét, Dreyfus kapitány egyik legelső védelmezőjét látják, ez a majdnem mitikus személyiség mégis -úgy látszik-, önkéntesen háttérbe húzódó volt, aki a könyvtári polcok védőpajzsát jobban szerette, mint a küzdőtéri mozgást, jobban a földalatti akciókat, mint a nyílt ütközetet. Lucien Herr paradox módon „igen tartózkodó ember. Soha nem beszél magáról: tanítványai húsz éven át találgatták, vajon zsidó-e vagy protestáns, elzászi-e vagy francia, de sosem tudták meg. Nagyon félénk, nagyon megbízható, igen hűséges ember hírében áll.” Hogyan lehetséges mégis, hogy egy ilyen zárkózott személyiség érzékelhető hatást tudott gyakorolni a környezetére?
A felfedezéstől való irtózás egy fajtájában lehet talán megtalálni Herr kortársaira gyakorolt befolyásának okát: a szégyenlősségből adódó egyfajta feszélyezettséget, lecsupaszítva minden szentimentalizmust és moralizmust, a vitapartnerei számára felhozott érvelésben erősebben kellett adagolni a logika és a módszertan eszköztárát, a pátosz hiányát pedig ésszel pótolni. A hégeli filozófiát követve, amelynek specialistája volt, Herr az alapos tudást és a tények szisztematikus vizsgálatát használja az elmék nevelésére, a gondolatok csírázásra alkalmas magként való elvetésére:
„Herr hisz bizonyos emberek hajtóm? szerepében, akik a hagyományos dogmáktól és az irracionális hittől mentesen, az új eszméket úgy plántálják másokba, mint világító központokat, feszültségpontokat, amelyek körül az érzelmek és az eszmék összeadódnak és fokozatosan megszerveződnek.”
Látható, Herrnek módjában áll mások erejének irányítására, a belátások felszínre hozására és letisztítására. Leon Blum írja erről a képességről a Dreyfus-ügyről szóló visszaemlékezéseiben: „benne a meggyőződés bizonyossággá vált”. Egy ilyen képesség a megítélés átformálására mégis meglepő egy olyan embernél, akit kétely látszik megrohanni, amint saját véleményével vagy személyes gondolataival áll elő. Különleges érzékenység megnyilvánulásával találkozunk itt, vagy éppen ellenkezőleg, a kishitűséggel? Lucien Herrben egy bölcsen tartózkodó vagy a hírbehozás minden formájától rettegő embert kell lássunk? Az igazság kétségkívül, mint szinte mindig, e két szélsőség elegyéből áll. Mindenesetre nem térünk hamis vágányra, ha Élie Halévy véleményét követjük, amely szerint Lucien Herr a közszereplés helyett a tanácsadás és a baráti segítség rejtett cselekvését kedvelte inkább, amelyek megóvták minden ütközéstől és súrlódástól.
Az Ulm utcai irodában, amelyért annyit harcolt, Herr a könyvtáros, akiben megfér a szocialista értelmiségi és a szellemi irányító. Megítélése szerint munkahelye „egyike a szellemi irányítás legnagyobb posztjainak, amelyet Franciaország valaha is ismert.” Szilárdan visszautasított minden olyan lehetőséget, amely a forradalmi szocialista Munkáspárt általi kiemelkedő? érvényesülést jelenthette volna.
Herr ma úgy tűnhet, mint a könyvtáros és az elkötelezett értelmiségi ideális megtestesülése: egyszerre odaadó a felelősségteljes könyvtáros pályával szemben, gondolatait ugyanakkor lekötik korának politikai problémái. Tudásának legjavát használja és ezzel látensen, könyvtárán keresztül a gondolkodásban, a véleményekben, a vitákban olyan átalakítást hajt végre, amely mozgásba hozza a világot. Mindemellett Lucien Herr néhány száz év múlva is olyan minta lesz, amelyhez mindannyiunknak igazodni kell az általános állampolgári elkötelezetlenség korában, azért, hogy vele együtt találjuk meg „a kornak megfelelő időt az életre, a tájékozódásra, az elmélkedésre, az eseményekre való válaszadásra, emberien, becsületesen, szenvedélyesen.”
Forrás: www.epa.oszk.hu; Képek: Google;
Korrektúra: www.hirmagazin.eu;
Cím: XIII ker. A talányos Lucien Herr
Tel: 0036705322177
E-mail: szerkesztoseg@hirmagazin.eu
Web: www.hirmagazin.eu
